Vénember

Jó idõben, telefonnal, csak ennyi hangulatot tudtam átmenteni az utókor számára:

Bluegrass Festival 2013

Borongós reggelre ébredtem ma. Szürke homogén massza takar mindent. Nem esik ugyan, de "lóg a lába lóga, nincsen semmi dóga"! Pedig a mai program igazán szép idõt igényelne. A délelõtti "vasárnapi" fõzést követõen kirándulni indul a ház népe. Két autónyi ember, akik igazán megérdemelnék, hogy az ég kegyes legyen hozzájuk a szabadtéri program idejére. Mindenesetre jelenleg nem úgy néz ki... A szél egyre erõsebben döntögeti az útjába esõ fákat, és túl meleg sincs éppen. Bár ha arra gondolok, hogy itt jellemzõen minden nap minden évszak megmutatkozik, akkor ebéd után lehet akár nyár is.

Na nem nyávogni! Fõzésre fel!

Aztán meglátjuk.

Szó szerint...

Táncmulatság volt ma este nálunk. Mint rendesen, ma is a farm pajtájában rendezték meg. Mindenki ott volt aki a faluban él. Sánta, béna, mozgás, és értelmileg korlátozott, mindenki aki mozog, vagy mozdítható ma este mulatott. A zenét egy kéttagú ír "zenekar" szolgáltatta. Egy harmonikás, és egy gitáros, aki egyben énekes is. Csodás hangulatot teremtettek. Valóban mindenkinek táncra rándultak a végtagjai. Hatalmas kavalkád keletkezett, amiben hol egyénileg, hogy szervezett csoportos táncokban éltük ki magunkat. Persze volt közben az itt elmaradhatatlan büfé is, teával, szendvicsekkel, édességgel stb. De nem (csak) ettõl volt boldog az embersereg. Vérükben van a vidámság. Elgondolkoztam miközben egymást követték a ritmusos, vidám ír dalok, hogy miért van az, hogy a magyar valóban "sírva vígad"? Miért alakult úgy, hogy nálunk akinek egy kicsit jól megy, az rögtön panaszkodik? Miért boldogok itt ezek az emberek, akiknek pedig magyar ész szerint minden okuk megvolna a boldogtalanságra? Nyitott kérdések maradtak. A téma hosszas elemzést kíván. Ha kíván egyáltalán valamit.

Én nagyon jól éreztem magam a rengeteg egyformán mulató "más" ember között. Egy kicsit egy voltam velük, és ez jó érzéssel tölt el.

Táncmulatság volt ma este nálunk. Mint rendesen...

Hol vannak már azok a régi szép idõk amikor a Toscana Gusto budai üzletében árultam (többek között) a focacciát? Rég volt, talán nem is volt igaz. Ma mindenesetre megkívántam a focaccia-t. Miután (bár segítettem a fõzésben) nem tudtam ebédelni a sok beszedett gyógyszertõl, amint hazaértem természetesen megéheztem. Illetve nem is. Csak megkívántam a focaccia-t. Eszembe jutott, hogy félretettem egy nagy darabot két napja (ASDA value rozmaringos focaccia by N.Ireland) ami mára bizony kissé megszáradt, de nekem még jó. Kettévágtam, kicsi olivát locsoltam bele, vastagon megkentem Philadelphia sajtkrémmel, tettem bele német szalámit, spanyol kolbászt, összecsuktam, betoltam a sütõbe (AGA) majd amikor megmelegedett jóízûen elfogyasztottam némi Hellmann's majonéz kíséretében, amire kizárólag csak azért volt szükség, hogy kissé elnyomja a túladagolt rozmaring intenzív aromáját. Aztán felhörpintettem 1 pint tejet (568ml. Nem több, nem kevesebb!)

Most pihegek. Az én magyar gyomromnak kicsit sok volt ez az internacionalista focaccia. De jó!

Régen történt.

Olyan volt nekünk, mint ha a barátunk, apánk, cinkosunk és ellenségünk lenne egyszemélyben. Állandóan volt benne egy egység "nyomás". Ha múlt, rátöltött. Mindig csak rátöltött. Azt mondta, így olcsóbb a felejtés.

Elképzelni sem tudtuk, mit kell ennyire felejtenie!

Hiszen tanárnak, barátnak egyaránt kiváló volt. Velünk, diákjaival élt. Ott lakott a kopott kastély kollégiumi szárnyában. Egyedül, mégis társaságban. Lakásába csak akkor került, ha vittük...

Nappal káprázartos órákat tartott. Szünetekben átsuhant az "Alabárdosba" kávézni.

Persze a kávé-rum arányt csak az Isten ismerte, meg a pultos.

Délutánonként velünk zenélt. Fantaszikus dalszövegeket írt. Lelke volt mindennek, ami a keze alól kikerült.

Egy alkalommal annyira elvesztette önkontrollját, hogy mindenkibe belekötött akit a kolesz folyosóján meglátott. Ütött, vágott, hadakozott láható és láthatatlan támadóival.

Néhány diák áldozatul esett ennek az ámokfutásnak. Vérzõ orral, könnyes szemmel surrantak szanaszét, minél távolabb a tanár úrtól.

Én csak álltam. Talán a meglepetés tette, de nem tudtam, nem is akartam elszaladni.

- Te gyõztél! - mondtam

- Igen?

- Igen!

Lassan leengedte kezeit. Már nem támadott, inkább védelmet keresett. Nekidõlt a falnak, és lassan a földre csúszott. Szenvedett.

- Aludnod kellene. - mondtam. Tanításon kívül mindig tegeztem. Õ kérte egyszer.

- Nem tudok bemenni. Elhagytam a kulcsomat.

Viszonylag könnyen nyitottam ki lakásának ajtaját. Minden harmadik zár egyforma volt az épületben.

Betámogattam a szobába. Lezuhant az ágyra, de amikor indultam, megfogta a kezemet és visszahúzott.

- Milyen anya az ilyen? - nyögte. Csak álltam mellette, és arra gondoltam, hogy én még soha nem voltam ennyire kiszolgáltatott mint õ akkor ott.

- Hát miért nem bírta elviselni? - forgott az ágyon. Öklendezett. Leültem mellé, hogy a fejét tartsam, de eltolt magától.

- Veled még számolok. - mondta, majd hanyatt dõlt és egy pillanat alatt álomba zuhant.

Egy darabig néztem, betakartam egy pléddel, aztán én is aludni tértem.

Társaim kíváncsian vártak a hálóban. - Mi volt? Mi baja?

- Aludjunk!

Másnap az igazgató elé citáltak. Zolibácsi bevádolt, hogy képzett betörõ vagyok, aki kinyitotta az õ lakása ajtaját.

Ott állt Pipics (diribácsi) mellett. Szomorúan nézett a semmibe fölöttem.

Egy szót sem szólt a döntés ellen.

Kirúgtak a kollégiumból.

Csak álltam a kastély elõtt. Minden cuccom elfért egy kis kopott böröndben. Az esõ rákezdett.

Beültem az Alabárdosba, és kávét rendeltem

- Olyant kérek, mint amit Zolibácsi szokott!

- Csak mert esik. - mondta a pincér, és elém tette az italt. Egy deci tiszta rum volt.

Ahogy ott ülök, egyszer csak elsötétül a világ.

Zolibá áll az ajtóban.

Leült mellém. - Mit iszol? - kérdezte.

- Zolikávét- mondtam halkan. Nem néztem fel rá. Nem tudtam.

-?

- Igazságtalan...

- Jegyezd meg fiam, hogy nincs igazság!- vágott közbe. - Ha lenne, akkor az én fiam is élne...

Felállt, pénzt dobott az asztalra, és egy hétig senki nem látta.

Sokkal késõbb tudtuk meg, hogy orosz felesége amikor válás után fiukat nem neki ítélte a bíróság, sósavat itatott vele... sokat...

Tényleg nincs igazság! És én még méltatlankodni akartam!

Balga kölök voltam, aki azt hittem, ismerem a világ dolgait. Nagynak, és erõsnek éreztem magamat. Addig mindent csak egyféle szemüvegen át láttam

Addig..

Amikor ezt látom leírva: "I am very well!" mindig arra gondolok, hogy ott valami baj van, és csak azért demonstrálja az illetõ, hogy jól van, hogy ne aggódjon érte senki emberfia.

Most azonban én írom ide: I am very well! és egyúttal közlöm azt is, hogy ez egy õszinte vallomás részemrõl. Nincs mit eltitkolnom. Ha lenne, akkor a mûtétemet is elhallgattam volna. De nincs. Minden a legnagyobb rendben van az egészségemmel. A lábam gyógyul szélsebesen, nincs fájdalmam, tudok dolgozni (igaz egyenlõre a farmot kerülöm bizonyos fertõzésvszély miatt) s ma is fõztem egy tucat embernek. Azóta talán már meg is ették. És jól vagyok. Csak étvágyam nincs. Valószínûleg a nagy dózisú antibiotikumnak köszönhetõen. De nyugi, van rengeteg tartalékom! Nem is ártana egy kis fogyás.

Szóval ha valakit érdekel egyáltalán: Nem kell értem aggódni!

Az élet szép! (ha még nem tudtátok volna...)

Érdekes dolog ahogyan az emberek a dolgaikat kezelik. Mindenki tudása, habitusa, és szándéka szerint. Vannak akik kizárólag a saját céljaikkal vannak elfoglalva, és vannak akik ezt össze tudják egyeztetni környezetük érdekeivel. Természetesen ez utóbbi a nehezebb, de hosszú távon a mindenki számára legjobb megoldás. Csak hát ugye erre nem mindenki képes. Talán mindenkinek szüksége volna rá, hogy életének egy bizonyos szakaszában kizárólag magára legyen utalva. Ez nagyban javítaná a közösségi affinitást. De mivel ez nem így mûködik, sokan egyszerûen képtelenek felfogni, hogy adni sokkal jobb mint kapni. Pedig ... Csak arra tudnak koncentrálni, hogy nekik meglegyen az amire vágynak. Hogy másoknak ezután mi jut az hidegen hagyja õket. Maximum arra képesek, hogy nagy nehézségek árán eljátsszák azt a szerepet amirõl úgy gondolják, hogy elvárják tõlük. És ennek nagy ára van! A meghasonlás. Mást kell mutatniuk mint a természetes énjük, és ez rengeteg energiát felemészt. Ráadásul nem is vezet eredményre. Esetleg csak rövid távon. Egyre-másra rá kell jönniük, hogy minden megmérettetésben kevésnek bizonyultak. És ez vezet a teljes meghasonláshoz. Pedig oly egyszerû lenne! Csak körül kellene nézni, és megtalálni a környezetben azokat akiknek segítségre van szükségük, és nem kihasználni , hanem segíteni õket. Mert hiszek benne, hogy a nyújtott segítség elõbb-utóbb visszahat. Hiszek benne, hogy az önzetlen (!) szeretet elõbb-utóbb visszasugárzik ránk. És nem lényeges, hogy onnan-e ahová mi sugároztuk. A küldött mosoly elõbb utóbb mindenfelõl ránk ragyog. És ez nagyon fontos dolog. A szeretet. A legnemesebb, leghatalmasabb erõ. Ha egy kicsit a dolgok mögé pillantuk azonnal rájöhetünk, hogy ez mozgat mindent. És mégis. Mégis sokan saját képzelt, vágyott nagyságuktól elvakulva úgy hiszik, hogy a szeretet csak egyirányú folyamat. Jár nekik, és ennyi.

Tévednek! És õszintén remélem, hogy erre idejekorán rájönnek...

Olyan az ellátás, mint ha egy elsõosztályú étteremben lennék. Nem elég, hogy diétás, még abból is választék van. Én nem válogattam, és ezt jól is tettem, mert a legfinomabbat kaptam. Zöldséges burgonyakrémlevest, utána pedig töltött csirkét burgonya, valamint zöldségkörettel, szósszal. Mellé egy pohár tejet, és egy lájtos epres joghurtot.

Nyamm!

Mellékelem a választék listáját is.

Sajnos fotózni nem volt erõm, mert olyan kívánatos volt, hogy rögtön neki is estem, és csak késõbb jutott eszembe, hogy ez bizony látványnak sem volt utolsó.

A tegnapi mûtét nagy élmény volt. Sajnos van tapasztalatom ilyen téren, ezért össze tudom hasonlítani... de nem teszem. Nem volna korrekt részemrõl, mert otthon egyszerûen nincs pénz mindarra ami itt természetes. Mindenesetre a gondosan összeválogatott szakemberek nagyon tapintatosan, és határozottan kezeltek. Mûtét után nagy fájdalmaim voltak, ezért morfiumot nyomtak belém. Nos az anyag túl jó volt. Annyira, hogy utána kb. éjfélig minden kijött belõlem ha a fejemet megmozdítottam. De legalább nem értem rá a fájdalommal törõdni, ami viszont hamar elmúlt, és szerencsére azóta sem tért vissza. A mai kötözésnél meglepõdve tapasztaltam, hogya lábamon a sípcsont mellett hiányzik egy nagy diónyi darab. Most ottan kéremszépen egy lyuk van nekem. Illetve lenne, he gézzel be nem tömték volna. De betömték. Ha be nem tömték volta, az én mesém is tovább tartott volna... :-)

Itt a kórházban meg ez méginkább igaz. Amikor felvették az adataimat mindenrõl kifaggattak. Többek között feltettek egy olyan kérdést is, amit ebben az országban egyébként nem illik. Azt, hogy mi a vallásom. Mosolyognom kellett amint láttam a nõvérke arcát amint belepirult az "illetlen" kérdésbe. Csodálkoztam is rajta, hogy ez miért fontos. Késõbb jöttem rá, hogy a beteg érdekében. Itt ugyanis nagy ellenérzések vannak bizonyos vallásúak között. Nem akarták, hogy engem olyan személyzet kezeljen aki esetleg nekem nem szimpatikus. Meg aztán gondolom az is közrejátszott, hogy ha valami komplikáció lesz, ne hivatkozhassak arra, hogy "engem kérem politikai-vallási okokból elhanyagoltak". Azt már nem is merem gondolni, hogy félrekezeltek. Így adódott aztán, hogy külföldi orvos vizsgált meg a felvételkor, indiai team operált kifejezetten tipikus ír vonású hölgyek aszisztálásával, a "szobámba" is indiai, és ír alkalmazottak járnak be. Ma reggel az engem kezelõ nõvérke hosszasan el is beszélgetett velem, elmesélte, hogy az õ ÍR családja mennyire tiszteli azt a munkát amit a Camphill mozgalom végez a világon mindenütt.

- Ismerem a Camphillt - mondta A nyílt napjukon is ott voltunk családosan. Ott lakom a szomszédban .- közölte mosolyogva.

Ahogy körülnéztem azt láttam, hogy vannak itt sokan britek is. Õk a többi beteget kezelik. Éjszaka amikor nem éreztem magam valami fényesen a sok gyógyszer hánytató hatása miatt, hosszú várakozás után hozzám is bejött két szemmel láthatóan nem ír doktornõ. A vizsgálat szigorúan a kikérdezésben merült ki. Bíztattak, hogy minden rendben van, ha kialszom magam jobba is leszek. Aztán "angolosan" távoztak. Az egész kórházban csak õk voltak mosolytalanok velem. Viszont teljesen jól kezelték a helyzetet. Mint a Mátyáskirály mesékben az okos leány, aki vitt is ajándékot meg nem is... Igazuk lett. Kialudtam minden rosszat magamból, és már éjjel vacsorázni is tudtam ami nagyon hiányzott már húsz órai koplalás után.

Mindezt egy olyan ember aki nem tapasztalta meg a kettéosztottságot hazájában az nehezen, vagy egyáltalán nem értheti. Eleinte én sem akartam elhinni, de a tapasztalat ezt bizonyította.

Miközben ezt írom bejött a nappalos nõvérke. Mindenrõl kikérdezett, csodálkozott, hogy már beszedtem a gyógyszereimet, és hogy csak azt amit kellett. Az ajtóból még beköszönt távozóban az éjszakás nõvérke is, minden jót, gyors gyógyulást kívánva.

Szóval a tenyerén hordoz engem az Úr. Hála neki érte!

És hogy a kép teljes legyen, mindehhez persze hozzátartozik Judit rengeteg önzetlen segítsége is, aki miután nem tudtam, hogy bent kell maradnom egyedül vitte haza társunkat, majd visszajött, és hozott nekem "kórházi szettet", és nem kis erõfeszítéssel szervezi azt is, hogy hogyan kerülök ismét haza.

Szóval ez a kórház nem az ahonnan elvágyik az emberfia. Innen esetleg hazavágyik.

De a kettõ nem ugyanaz.