Vénember

Úgy tûnik az új helyemen megkapom mindazt a szolgáltatást amit szeretnék. Ezért itt egyre kevesebb alkalommal fogok a jövõben elõfordulni.

Tehát ha valaki esetleg keres, az megtalál a Vénember címen orbigabi.blogspot.co.uk

De továbbra is szeretlek benneteket:

Vénember

Mostantól máshol is megtalálható vagyok. Ha beválik, akkor egy idõ után csak ott.

http://orbigabi.blogspot.co.uk

Szívesen látlak benneteket ott is. És persze itt is a továbbiakban.

Boldog új évet kívánok:

Csóközön... :-)

Munka elõtt megnézem, hogy a hûtõben van-e elegendõ mennyiségû inzulin... Aztán:

Lisztet feleannyi búzadarával, vajjal, kis sóval, sok cukorral, egész tojásokkal (2), szárított élesztõvel, vagy sütõporral, reszelt citromhéjjal két nagy marék mazsolával összegyúrok. Az így kapott tésztát két részre osztom. Mindkettõt kilapítom sodrófával kb. fél centi laposra. Az elsõt tepsibe fektetem sütõpapírra. Erre halmozom vastagon a tölteléket. (Kb három- négy centi)

Ráterítem a második tésztát. Széleit behajtom. Kiszurkálom villával, megkenem egész tojással, megszórom fahéjjal, és porcukorral.

Elõmelegített 160 fokos sütõben kb. 45 perc alatt készre sütöm. (légkeveréssel)

Teljes kihûlés elõtt csokoládé masszával lekenem a tetejét.

Másnap levagdosom a széleit. Közben erõsen hadakozom fakanállal a mindenfelõl orvul támadó gyerekekkel. Majd háromszor négy cm. (igény, és ízlés szerint más méret) paralelogrammákat (lehet oktaédereket is, de azt nehéz bekapni egyben, és különben is a név kötelez!) szeletelek belõle. Ha még mindig van belõle, megszórom porcukorral, és fémdobozba rejtem kínálásig.

Figyelem! Elõnyös, ha a fémdoboz vásárlásakor ismerjük a házi számkódos széf belsõ méreteit!

Tõtelék:

Sok mandula, (lehet dióval is!) sok alma (kibelezve, de héjával!) Erre különösen jó az apró szikkadt bio alma. Csipet só, sok cukor, és egy egész tojás. (ha az alma lédús, ki kell csavarni, és a levét jól meginni!) Ezt jól összekutyulom. Egy kenhetõ, nem folyós massza lesz belõle. Ha a massza híg, akkor búzadarával sûrítem.

Figyelem!

Jobb mint a Gerbaud!!! És a neve is egyszerûbb.

u.i.

Ne kérdezzétek a pontos adagokat a hozzávalóknál! Nem tudom. Többször sütöttem, és egyre jobb lett. Most már mindig állandó a minõsége.

Minden „gondulomnyi” ahogy Nagyi mondaná...

A közelmúltig volt egy kis reményem, hogy a Freeblog ha csak olvasásra, de fennmarad még egy ideig. Abból gondoltam, hogy elrejtettem benne egy kis jelet ami azt mutatta nekem, hogy bár nem találom, de valahol még egy mûködõ szerver õrzi az adatokat. Aztán pár napja ez a jel megszûnt. ( az volt a jelem, hogy a sablonomba a borostyánokat a freeblogos felületrõl építettem be. Tehát ahányszor beléptem a blogomra, ha láttam a borostyánt akkor tudtam, hogy a free még él. Szunnyad valahol, de él. Pár napja nem mutatkozott, ezért végleg a blogol felületrõl van már csak a borostyánom :-( .) Valószínûleg a Freebloggal együtt. Már nem ad életjeleket nekem. Ok! Beletörõdtem!

Vagy mégsem?

Hallgatom az esõt. Egész éjjel a nagy locsogását hallgattam. Aludni sem tudtam olyan intenzíven esett. A csatorna valahol eldugult a sok falevéltõl, így a felgyülemlett csapadék az ereszen átugorva egyenesen az ablakom alatt csapkodja a betont. Csak feküdtem az ágyamban, és nyugtalanul forgolódtam. - Ki kellene tisztítani - gondoltam magamban, de a cstorna magasan van, nekem se létrám, se más eszközöm nincs hozzá. Forogtam tovább. Hallgtattam egy darabig az utcai zajt, majd úgy negyed kettõ körül felkeltem. Tiszta szerencse, hogy gg. barátom ugyanebben az idõben ébredt fel. Így azután néhány óráig baszélgettünk, Közöttünk kb 3000 km. ...

Aztán visszafeküdtem, de elaludni már nem tudtam.

Most kába vagyok. Mint a kõ. Csak hozzám szerencsére nem zarándokol rengeteg papucsos...

Csak egy. De neki már megfõztem a tejbegrízt...

Megjött a Jézuska. És a Karácsony már el is inalt. Huss! És már itt sem volt. Még idáig sosem volt olyan Karácsonyom, amit egyedül kellett töltenem. Ez volt az elsõ. Se fa, se ajándék hegyek se a szokásos sütés-fõzés. Nem volt hal, nem volt beigli. Semmi ünnepi nyamnyam. Éppen csak annyi, hogy ne érezzem elhanyagolva magam. A család szanaszét. Bár a lányaim együtt ünnepeltek, és egy pirinyó ideig ebben én is részt vehettem a Skype segítségével. Aztán ugyanilyen módon édesanyámmal, Dócival, majd a tesókámmal is beszélgettünk, úgy hogy ha jobban meggondolom, nem is voltam én egyedül. Csak nem egy légtérben. Szép csendes napok voltak. Rengeteget aludtam. És ez jót tett nekem. Na nem lettem szebb, de kipihentebb igen. És már ez is valami. Most a téli szünetben a "gyermekmegõrzés" lesz a fõprofilom. Pótpapi minõségemben fogom múlatni az idõt Januárig. Az ezzel járó házimunka kitölti majd a napjaimat, tehát unatkozni sem fogok, és ezt a "virtuális izét" amit az emberek "idõ"-nek neveznek is gyorsabban tudom majd magam mögött. Sürgetem, mert 30-án hozzák végre a vezetékes "unlimited" wifimet. És akkor majd megnyitogatom azt a rengeteg üzenetet amit Muksitól, és más barátaimtól kaptam. Na nem is az üzenet maga, hanem a velejáró mellékletek zabálták eddig a kis egyenlegecskémet. Ezután ez legalább nem lesz. Mármint a zaba. És a nappalok is hosszabbak. Észrevettétek? :-)

Hol a határ a klasszikus zene, és mondjuk a rock között. Van-e egyáltalán? És hol a határ a muzsikus, és a mûvész között? És van-e egyáltalán?

A F.b-on találtam ezt a megosztást. Egy a sok közül- gondoltam, de amikor megnyitottam olyan élményben volt részem amiben ritkán. Egy tizennégy éves "kislány" olyan mesterfokon "hozta" Vivaldi, és Paganini örökérvényû zenéit, hogy elállt a lélegzetem. Csak bámultam ki a fejembõl, és hallgattam. Amikor a zene végetért sokáig csak emésztettem. Nehezen. Mert ehhez fogható virtuozitásra ebben a korban ritkán találni példát. Hogy az eredetileg hegedûre írt, és már azon is csak komoly felkészültséggel rendelkezõk által játszható darabot ki hangszerelte át gitárra nem tudom. De elképzelhetõ, hogy maga a kislány. Mert ha valaki egy hangszertudásnak ennyire a birtokában van annak elkezd folyni a keze közül a muzsika, az élet mindennapjainak, és a lelkének hangjai. Mert ezt lélektelenül "visszaadni" nem lehet! Figyeltem (sokadik lejátszás alkalmával) az arcát. A koncentráció jellegzetes jeleit láttam. És az önuralom csodával határos szintjét. Mert nehogy azt gondolja bárki, hogy ez a leány közben belül ugyanolyan rezzenéstelen volt mint azt az arca visszatükrözte! Ehhez olyan öszpontosítás szükséges ami nem tûri meg a test "kilengéseit". Aki nem játszott még hangszeren talán sosem fogja megérteni, mitõl olyan nagyszerû ennek a leánynak a teljesítménye. Elmondom:

Attól, hogy ez a leány sok éven át napi több órát DOLGOZOTT azon, hogy egyszer csak eljusson erre a szintre. Erre, ahol már - ki merem jelenteni - bármit képes gitáron eljátszani. És nem akármilyen minõségben. A sok-sok munka eredménye, hogy az ujjai küzül szinte kicsordul a zene. És míg a mondás szerint az arc a lélek tükre, hát neki nem csak az arca árulkodik a lelkérõl. A hangszere is ami szinte eggyé vált a testével, lelkével. Mindig meghatódom ha valaki a munkáját, a hobbiját, vagy bármely tevékenységét professzionális szinten ûzi. Lehet az cipész, kovácsmester, pék, vagy éppen betegápoló. EZ A MÛVÉSZET!

Attól válik mûvészetté, hogy az egyébként mindenki által ismert tevékenységhez õ hozzátesz valamit. Önkéntelenül. Saját magát. A lelkét, az energiáját, a látásmódját.

Aki kívülrõl nézi könnyen elintézheti egy kézlegyintéssel: "Ügyes" Nos az ilyen legyintgetõkkel vannak tele a panaszirodák. Mert nekik semmi nem sikerül. Mert õk elfelejtettek, vagy meg sem tanultak valamit. Dolgozni. Tenni. És nem a várható profit reményében hanem csak úgy. Mert az jó.

Nézem ezt a leányt, és hatalmas lelkiismeret furdalásom támad tõle. Vajon megtettem-e én is mindazt amire lehetõségem volt? Megtettem-e legalább a minimumot, hogy bármiben profivá váljak?

És Ti MEGTETTÉTEK?

Inkább hallgatom tovább a gitármuzsikát...

http://www.mindenegybenblog.hu/videok/egy-14-eves-lany-aki-vivaldit-jatszik

Mindenkinek nagyon kellemes ünnepeket kívánok!

Mindenkinek...

( most nem vallási oldalról...)

Sokáig csak egy kötelezõ szeretetünnep volt nekem a karácsony. Szerettem is, meg nem is. Gyerekként persze, hogy persze, de felnõttként több volt vele a baj mint az öröm. Most így hatvanon túl (de Miskolcon még innen:-) ) átértékelõdött bennem minden bajával, giccstömegével együtt. Nagyon szép alkalom ez kifejezni érzéseinket szeretteink felé. Mert ha akarjuk ha nem, bizony mindenki pontosan érzi az ajándék mögött megbújó érzelmeket. Pontosan kisugárzik a szándék, a jó, vagy a rosszindulat, a kelletlenség, vagy a boldog adakozás öröme. És szép az, ha valami összehozza azokat akik egyébként összetartoznak. Ajándékozni én többféleképpen szoktam. Van akinek mindenképpen vásárolok ajándékot. Akkor is ha az adósok börtönébe kerülök miatta. És van akinek vagy adok valamit "készletbõl", hiszen hatvan év alatt annyi minden összegyûlt, és tudom, hogy a nekem már fölösleges de egyébként értékes dolgoknak ki örülne, vagy készítek valamit. (Mert ügyes vagyok ám! Nem csak szerény mint azt tudjuk) És cserébe NEM VÁROK semmit! Legalábbis nem cserébe. Mert amúgy nagyon jólesik, ha rám is gondolnak szeretteim. De ahhoz nem kell pénzt költeni. Elég egy ölelés, pár kedves szó jóidõben. Elég a saját készítményû fûszercsomag, a saját szedésû, és fõzésû lekvár. Még ha valami flancos nevet is írnak rá. Mert annak más az íze! Az nekem szól...

Karácsony. Amikor ott állt az egész család ünnepi öltözékben, és vártuk a Jézuskát! Csak apámnak akadt mindig valami halaszthatatlan dolga éppen akkor amikor megszólalt a kiscsengõ. Az a boldog öröm, amivel a csodálatosan díszített fa beragyogta a teret! Az az illat! A gyertya, és a csillagszórók fenyõvel vegyes illata! A szemekbõl százszorosan visszatükrözõdõ fények! Csak álltam, és bámultam a díszeket sokáig. A családi "kórus" térített magamhoz, és együtt énekeltük a karácsonyi dalokat. Azután az ajándékok birtokbavétele! Csodálatos, és izgalmas volt a hosszú várakozás után. Soha nem felejtem.

Késõbb a lányainkkal éltük át ezeket a szent pillanatokat, már ugyebár felnõttként. Szülõként megint más az ünnep. Az ember (Jézuskasegéd) hetek óta készül a meglepetésre. Ez a meglepetés még az erdészeknek is az néha... Aztán a gondos ajándékválasztás. A tömeg a boltokban. Az izgatottságtól, és hidegtõl kipirult arcok. A sarki sültgesztenyés ünnepi hangulata. Csomagolás, Faállítás, díszítés, sütés-fõzés, és az ilyenkor (csak mert mindenki nagyon jót akar) elkerülhetetlen indulatok...

Aztán kirepülnek õk is. Ezentúl már saját privát karácsonyt ünnepelnek, és a szülõk, nagyszülõk besorolnak a másodnapi programok közé.

Egy darabig. Jó esetben jódarabig. De a mai életvitel adta távolságok nem mindig áthidalhatók. Marad a virtualitás, a skype közvetítette ünneplés.

Azon gondolkodom, hogy kevesebb-e ez a régi ünnepnél. Végülis arra jutottam, hogy nem. Mert a dolgok természetét nem lehet megváltoztatni. Minden korban más a fontossági sorrend. Most fontosabb, hogy Õk együtt lehessenek. Ilyenkor egyébként is megszaprodnak a hívások. És az ugyanolyan értékû boldogság, mintha sütnöm kellene valamit mert mindjárt jönnek....

Apropó!

A kalács!

Bocsi, rohanok mert még odaég!!!

Estefelé felélénkült a szél. Hirtelen jött mint mindig. Mérgesen tépte a fákat, hangosan zúgott, majd az eleredõ esõt is szinte vízszintesen csapta a világhoz. Az emberek egy darabig még tették a dolgukat programjaik szerint. De egyre nehezebben ment minden. A máskor szinte alig észlehetõ esõ most percek alatt átáztatott mindent. Akkor tudtam meg, hogy a cipõm már nem vízálló... Aztán a sapkám is megadta magát az égi áldásnak. Amikor vettem azért esett rá a választásom, mert vízhatlanként árulták. De most elõször a víz járta át, majd a viharos szél leemelte a fejemrõl egy óvatlan pillanatban amikor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az összekuszált lábaimon megálljak a viharban. Úgy kaptam utána reflexszerûen. Most sem igazán értem hogyan sikerült elkapnom. De sikerült. Visszatoccsantottam a kopasz fejem búbjára és abban reménykedtem, hogy ha vizes is, talán egy kicsit átmelegszik majd. Aztán lassan mindenki akinek fontosabb dolga nem akadt behúzódott otthonába. Én magasabbra kapcsoltam a fûtést, és lefekvés után a fejemre húztam a takarót. Talán ezért nem hallottam a zivatar hangjait. Csak reggel kérdezték többen is, hogy hallottam-e én is, hogy zengett az ég? Decemberben! Magamban ezt a dolgot nem találtam olyan rendkívülinek, de ha belegondolok, hogy itt az embereknek nyáron is alig van részük ebben az "élvezetben" akkor érthetõ a felfokozott lelkiállapotuk. De a koronát az éjszakai vihar a hóval tette fel. Ahogy kivilágosodott, a fûben, az autók teteján, a háztetõkön és minden lehetséges helyen az éjjeli havazás nyomai váltak láthatóvá. Brrr! Hideg. Sötét. Tél. Ezek itt fokozottan lehangoló szavak. Aztán nap közben amikor a tegnap este elmaradt dolgainkat fejeztük be, azzal vigasztaltam a rászorulókat, hogy már csak néhány nap, és a nappalok ismét hosszabbak lesznek.

Ahogy a szél kicsit szelidült körbejártam a házat. Feltöröltem a vizet amit a hátsó bejárat alatt "nyomott be" a szél, apróra megnéztem mindent, és áldottam az eget, hogy a kémény mellett ma is pöckösen áll az antenna. Nem úgy mint a szomszédaimé amik gyászosan lógnak, billegnek a háztetõkön. A tegnap éjszakai vihar nyomait hordozzák magukon.

Mára csak az esõ maradt. De azt már itt senki észre sem veszi. Mindenki teszi a dolgát. Közelednek az ünnepek. Az üzletekben tömeg van mindenütt. A parkolók tele vannak, de érdekes módon itt senki nem türelmetlen. Nem tolakodnak, udvariasak egymással, nem idegesek. Mert hiszen attól úgysem lenne könnyebb a dolguk.

Nemigaz?

De!

Na! Mondom én!

:-)