Fekszem az ágyon. Lábamon ott díszeleg a tegnapi kötés. Hamarosan nagyvizit. Addigra ezt le kellene fejteni. Belibeg az osztály legtüneményesebb nõvérkéje. (olyan húsz kiló a vasággyal együtt, de ilyen gyönyörû vaságyat én még nem láttam!)
- Mindjárt lebontom a lábát! - közli. Mire én:
- Talán elég lenne a kötést...
Jelentõs pillanat volt, ahogy megakadt a lendülete, de aztán a válla fölött visszanézett, és a tekintete azt mondta: " Na megállj! Lesz ennek még böjtje!"
Kis idõ múltán, miután a lábamat immár szabadon körbelengte a kellemes koranyári huzat, G A "kolléga" tette fel gyönyörû szemû nõvérkének a kérdést emígyen:
- Nõvérke! Engem is leápol?- Nõvérke rámkacsint, és csak annyit válaszol: - Csak a lábát kedves beteg!- majd felém villan: "Tanulok ám!"
És a szobába beköltözött a boldog elégedettség. A betegek senyvedtek, a nõvérek robotoltak, az orvosok... Tényleg! Õket nem is láttam!
Csak a folyosó egy távolabbi zugából szólt ütemesen unalomig K-bácsi, Miszerint:
- HÕÕÕVÉÉÉRKEEE! Mõõõvééérkeee! Éhhes vagyooook!
- Mõvééérke! Beszartaaaam! Bocsááánat!
- Hõõõvérke! Hány óóra vaaan?
Szóval az élet folyt tovább megszokott medrében.
