Gyermekkoromban az átlagnál érzékenyebb kölök voltam. Hamar eltört a mécses. Na nem mindenért, de ha frusztráció ért, ha igazságtalanságba ütküztem, rögtön könnyek szaladtak a szemembe, és nehezen tudtam hüppögés nélkül megszólalni. Gyermekkor. Nagyjából az egész ezzel (is) telt. Tiszta szerencse, hogy válogatottan jó osztálytársaim voltak. Mert bár én nagyon szégyelltem ezt a tulajdonságomat, soha, egyetlen alkalommal sem éltek vele vissza. Nem piszkáltak direkt, nem csúfoltak, még csak szóba sem hozták. Sír, hát sír. Biztosan megvan rá az oka...
Mostanában, pár éve érzek egyre többször hasonló sírási kényszert. Pl. ha nagyon szeretnék valakin segíteni, és nem engedi. Pl. egy szép filmet nézve hirtelen azt veszem észre, hogy tök elérzékenyültem megint. Pl. egy magánlevél megírása közben, ha valakit nagyon szeretek, és az illetõ nem szeretetnek veszi a szavaimat, s idegenként reagál rá. Olyankor úgy folytatom az írást, hogy elõre kikészítem magam mellé papírzsepit, és írok. (és sírok) Mint gyermekkoromban.
Ez is az talán? Ilyen lenne a második gyermekkor? Vagy csak abba nehéz beletörõdnöm, hogy már nem az a státuszom a világban mint régen volt, amikor még tisztelete volt a kornak, a rokoni kapcsolatoknak, a jószándéknak, és amikor az emberek még nem voltak ennyire zárkózottak, egoisták?
És érdekes módon ettõl a könnyezéstõl (persze csak ha jól megtöröltem a szememet) sokkal tisztábban látom tovább azt a filmet, azt a levelet, azt a kapcsolatot stb.
Ki találta ki azt a marhaságot, hogy egy fiú, késõbb férfi, mindenesetre egy hímnemû emberi egyed nem sírhat? Nos én nem értek egyet vele.
Hova is tettem azt a zsebkendõt?
