Egy ideje azt vettem észre, hogy valóban igaz az a mondás, hogy minden „idebent” dõl el. Ilyenkor persze illik a saját koponyánkat kopogtatni, de hát ezt így írásban kicsit körülményes lenne. Tehát gondoljátok el, hogy itt bent: a fejben. Biztosan sokaknak ismerõs az a mondat amit fõként angolszász nyelvterületeken játszódó filmekbõl ismerhet a magyar, miszerint:

„ Meg tudod csinálni!”

És furcsa módon (a filmekben legalábbis) az utolsó pillanatban az illetõ tényleg meg tudja... Ettõl a „varázsszótól” megnyúlik a keze, és eléri a rácson túl az áhított valamit, vagy hirtelen erõre kap, és a teljesítménye pont elég lesz a cél eléréséhez. Sok példát sorolhatnék még amit filmekben láthatunk. És ha ott igen, akkor ez biztosan így van a valóságban is.

Vagy mégsem?

Engem foglalkoztat a gondolat, mert egyre többször látom, hogy fordított esetben igaz a dolog. Mert ha valaki úgy áll egy feladathoz, hogy „ezt én biztosan nem tudom”, akkor azt valóban nem fogja tudni. Pedig a kívülálló látja, hogy menne a dolog, de hát az agy! Frusztráló érzés ezt látni. Pedig valószínûleg ezt láthatják rajtunk is a hozzánk közelállók a nagy dolgokban. Úgymint a sikeres életvezetésben, a meggazdagodásban, a példás családi életben stb. Mindenki abban látja a másik hiányosságát, amirõl úgy tudja, hogy õ sikeres.

Szeretem a magyar nyelvet. Oly kifejezõ! És szinte mindenre van egy jól alkalmazható példamondata. Erre a dologra pl. nagyon illik a „ Más szemében a szálkát...” mondás.

Tehát térjünk is rá a saját gerendánkra!

Hogyan érhetnénk el, hogy amiben eddig sikertelenek, (na jó- kevésbé sikeresek) voltunk, azt ezután könnyedén produkálhassuk?

A dolog egyszerû mint az egyszeregy! (ez is egy jó mondás, mert aki az egyszeregyet tudja, annak egyszerû az:-) ) Ezentúl lépjünk elõbbre egy lépést, és nézzünk távolabbra egy kicsit, ne csak az orrunk elé. Mert ha oda nézünk, akkor éppen hogy csak fel nem bukunk, de haladni nem nagyon tudunk.

Gondoljunk itt arra amikor tanulóvezetõk voltunk. Ha jó oktatónk volt, akkor többször felhívta a figyelmünket, hogy minél gyorsabban haladunk, annál messzebbre kell magunk elé nézni. Száguldásnál már az autóból semmit sem látunk, csak az utat valahol a messzeségben felénk rohanni. Mégis az agyunk mint egy jó computer (ezt is milyen szépen mondtam!) mire az út alánk ér éppen jókor fogja a testünkön keresztül érvényesíteni akaratát, tehát pont akkor kanyarodunk, lassítunk stb. amikor az ideális. Pedig nem is oda nézünk. Inkább jóval elõbbre.

Ajánlok ide egy jó gyakorlatot, hogy ha bárkit érdekel, hogy az õ agya is így mûködik, akkor próbára tehesse a képességét.

Szóval. Mindenkinek van kéznél egy computere. (különben ezt most hogyan olvasná éppen?) Azon pedig biztosan van valahol eldugva egy jó kis pasziánsz.

Kezdjünk hozzá! És szabad idõnkben játsszunk! Ez duplán hasznos tevékenység. Mert ha bárki megkérdezi, hogy: „Mi van? Te megint csak szórakozol?” - akkor nagy lelki nyugalommal felelhetjük, hogy: „Nem! Éppen tudományos kísérletet folytatok.!” - És közben pedig valóban jól szórakozunk. Ahogy az idõben elõre haladunk, úgy leszünk egyre ügyesebbek. Ezt pedig látjuk minden új játék kezdetén a statisztikában. Ez eleinte általában egy viszonylag magasabb szám lesz ami megmondja nekünk, hogy milyen százalékban oldottuk meg helyesen a feladatot. Aztán ez a szám egyre csökken, majd „beáll” egy szinten. Bármennyire is akarjuk, ezt a szintet nem nagyon tudjuk a késõbbiekben emelni. Ez ugyanis a mi saját szintünk. Hiába leszünk egyre gyakorlottabbak, ez a szám ez marad. Na jó! Ha újra kezdjük az egészet, akkor egy darabig becsaphatjuk magunkat, de sokáig nem.

És itt jön a kísérlet lényege. Miután már rengeteg játék áll a hátunk mögött, és valóban nem tudjuk emelni ezt a szintet, nos pont akkor (most) kell szemléletet váltanunk! Nézzünk elõbbre!

Mert mit is akartunk eddig? Sikeresen megoldani egy feladatot, és ezzel emelni a szintet.

Akarjunk most valami mást!

Állítsuk át a játék beállítását olyanra, ami azt figyeli, hogy mennyi idõ alatt oldottuk meg sikeresen a feladatot! Tehát ettõl kezdve már nem is gondolunk arra, hogy nem sikerülhet, hanem csak arra, hogy mennyi idõ alatt fog sikerülni.

És lássatok csodát! Egy idõ után hirtelen azt vesszük észre, hogy sokkal nagyobb százalékban voltunk sikeresek. Ahogy megszûnt a görcsös nyerni akarás, úgy lett egyre jobb a teljesítményünk. És ez a statisztika számaiban is egyértelmûen megmutatkozik majd. Annak meg ugye hihetünk, mert az ember a saját statisztikájában sosem csal ugyebár. Bár...

Ami a legszebb a dologban, hogy ez így van az élet minden területén. Ha mondjuk meg akarunk tanulni egy nyelvet, akkor ne csak arra koncentráljunk, hogy a sajátunkat lefordítgatjuk folyton egy másikra, hanem arra, hogy azon a másik nyelven kommunikáljunk. Mindent, és mindenkivel. Ne firtassuk mindennek a magyar megfelelõjét. Aztán a kép egyszer csak kitisztul.

Olyan ez mint amikor járni tanul az ember. Eleinte kapaszkodva, botra támaszkodva teszi egyik lábát a másik után. Jobb, bal, megint jobb, megint bal.... Aztán amikor belejön, már nem arra gondol, hogy melyik lábával lépjen, hanem arra, hogy „ Most én odamegyek!” És jár.

Bármibe fogunk, ha a szemlélet helyes, akkor a siker nem maradhat el! A dolognak csak az a szépséghibája, hogy ha ezt nem tanuljuk meg tudatosan, akkor nagyon sok idõre, tapasztalatra van szükség, hogy ilyen „bölcsek” legyünk.

Talán ezért van az, hogy a „Bölcsek tanácsa” mindig azonos volt a „Vének tanácsával”.

Tehát kedves fiatalok!

Fogadjátok meg egy „Vén” tanácsát!

Föl a fejjel! És mindig nézzetek jó messzire magatok elé!

(abból nagy baj nem lehet)