Estefelé felélénkült a szél. Hirtelen jött mint mindig. Mérgesen tépte a fákat, hangosan zúgott, majd az eleredõ esõt is szinte vízszintesen csapta a világhoz. Az emberek egy darabig még tették a dolgukat programjaik szerint. De egyre nehezebben ment minden. A máskor szinte alig észlehetõ esõ most percek alatt átáztatott mindent. Akkor tudtam meg, hogy a cipõm már nem vízálló... Aztán a sapkám is megadta magát az égi áldásnak. Amikor vettem azért esett rá a választásom, mert vízhatlanként árulták. De most elõször a víz járta át, majd a viharos szél leemelte a fejemrõl egy óvatlan pillanatban amikor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az összekuszált lábaimon megálljak a viharban. Úgy kaptam utána reflexszerûen. Most sem igazán értem hogyan sikerült elkapnom. De sikerült. Visszatoccsantottam a kopasz fejem búbjára és abban reménykedtem, hogy ha vizes is, talán egy kicsit átmelegszik majd. Aztán lassan mindenki akinek fontosabb dolga nem akadt behúzódott otthonába. Én magasabbra kapcsoltam a fûtést, és lefekvés után a fejemre húztam a takarót. Talán ezért nem hallottam a zivatar hangjait. Csak reggel kérdezték többen is, hogy hallottam-e én is, hogy zengett az ég? Decemberben! Magamban ezt a dolgot nem találtam olyan rendkívülinek, de ha belegondolok, hogy itt az embereknek nyáron is alig van részük ebben az "élvezetben" akkor érthetõ a felfokozott lelkiállapotuk. De a koronát az éjszakai vihar a hóval tette fel. Ahogy kivilágosodott, a fûben, az autók teteján, a háztetõkön és minden lehetséges helyen az éjjeli havazás nyomai váltak láthatóvá. Brrr! Hideg. Sötét. Tél. Ezek itt fokozottan lehangoló szavak. Aztán nap közben amikor a tegnap este elmaradt dolgainkat fejeztük be, azzal vigasztaltam a rászorulókat, hogy már csak néhány nap, és a nappalok ismét hosszabbak lesznek.

Ahogy a szél kicsit szelidült körbejártam a házat. Feltöröltem a vizet amit a hátsó bejárat alatt "nyomott be" a szél, apróra megnéztem mindent, és áldottam az eget, hogy a kémény mellett ma is pöckösen áll az antenna. Nem úgy mint a szomszédaimé amik gyászosan lógnak, billegnek a háztetõkön. A tegnap éjszakai vihar nyomait hordozzák magukon.

Mára csak az esõ maradt. De azt már itt senki észre sem veszi. Mindenki teszi a dolgát. Közelednek az ünnepek. Az üzletekben tömeg van mindenütt. A parkolók tele vannak, de érdekes módon itt senki nem türelmetlen. Nem tolakodnak, udvariasak egymással, nem idegesek. Mert hiszen attól úgysem lenne könnyebb a dolguk.

Nemigaz?

De!

Na! Mondom én!

:-)