Hol a határ a klasszikus zene, és mondjuk a rock között. Van-e egyáltalán? És hol a határ a muzsikus, és a mûvész között? És van-e egyáltalán?
A F.b-on találtam ezt a megosztást. Egy a sok közül- gondoltam, de amikor megnyitottam olyan élményben volt részem amiben ritkán. Egy tizennégy éves "kislány" olyan mesterfokon "hozta" Vivaldi, és Paganini örökérvényû zenéit, hogy elállt a lélegzetem. Csak bámultam ki a fejembõl, és hallgattam. Amikor a zene végetért sokáig csak emésztettem. Nehezen. Mert ehhez fogható virtuozitásra ebben a korban ritkán találni példát. Hogy az eredetileg hegedûre írt, és már azon is csak komoly felkészültséggel rendelkezõk által játszható darabot ki hangszerelte át gitárra nem tudom. De elképzelhetõ, hogy maga a kislány. Mert ha valaki egy hangszertudásnak ennyire a birtokában van annak elkezd folyni a keze közül a muzsika, az élet mindennapjainak, és a lelkének hangjai. Mert ezt lélektelenül "visszaadni" nem lehet! Figyeltem (sokadik lejátszás alkalmával) az arcát. A koncentráció jellegzetes jeleit láttam. És az önuralom csodával határos szintjét. Mert nehogy azt gondolja bárki, hogy ez a leány közben belül ugyanolyan rezzenéstelen volt mint azt az arca visszatükrözte! Ehhez olyan öszpontosítás szükséges ami nem tûri meg a test "kilengéseit". Aki nem játszott még hangszeren talán sosem fogja megérteni, mitõl olyan nagyszerû ennek a leánynak a teljesítménye. Elmondom:
Attól, hogy ez a leány sok éven át napi több órát DOLGOZOTT azon, hogy egyszer csak eljusson erre a szintre. Erre, ahol már - ki merem jelenteni - bármit képes gitáron eljátszani. És nem akármilyen minõségben. A sok-sok munka eredménye, hogy az ujjai küzül szinte kicsordul a zene. És míg a mondás szerint az arc a lélek tükre, hát neki nem csak az arca árulkodik a lelkérõl. A hangszere is ami szinte eggyé vált a testével, lelkével. Mindig meghatódom ha valaki a munkáját, a hobbiját, vagy bármely tevékenységét professzionális szinten ûzi. Lehet az cipész, kovácsmester, pék, vagy éppen betegápoló. EZ A MÛVÉSZET!
Attól válik mûvészetté, hogy az egyébként mindenki által ismert tevékenységhez õ hozzátesz valamit. Önkéntelenül. Saját magát. A lelkét, az energiáját, a látásmódját.
Aki kívülrõl nézi könnyen elintézheti egy kézlegyintéssel: "Ügyes" Nos az ilyen legyintgetõkkel vannak tele a panaszirodák. Mert nekik semmi nem sikerül. Mert õk elfelejtettek, vagy meg sem tanultak valamit. Dolgozni. Tenni. És nem a várható profit reményében hanem csak úgy. Mert az jó.
Nézem ezt a leányt, és hatalmas lelkiismeret furdalásom támad tõle. Vajon megtettem-e én is mindazt amire lehetõségem volt? Megtettem-e legalább a minimumot, hogy bármiben profivá váljak?
És Ti MEGTETTÉTEK?
Inkább hallgatom tovább a gitármuzsikát...
http://www.mindenegybenblog.hu/videok/egy-14-eves-lany-aki-vivaldit-jatszik
