Régen történt.

Olyan volt nekünk, mint ha a barátunk, apánk, cinkosunk és ellenségünk lenne egyszemélyben. Állandóan volt benne egy egység "nyomás". Ha múlt, rátöltött. Mindig csak rátöltött. Azt mondta, így olcsóbb a felejtés.

Elképzelni sem tudtuk, mit kell ennyire felejtenie!

Hiszen tanárnak, barátnak egyaránt kiváló volt. Velünk, diákjaival élt. Ott lakott a kopott kastély kollégiumi szárnyában. Egyedül, mégis társaságban. Lakásába csak akkor került, ha vittük...

Nappal káprázartos órákat tartott. Szünetekben átsuhant az "Alabárdosba" kávézni.

Persze a kávé-rum arányt csak az Isten ismerte, meg a pultos.

Délutánonként velünk zenélt. Fantaszikus dalszövegeket írt. Lelke volt mindennek, ami a keze alól kikerült.

Egy alkalommal annyira elvesztette önkontrollját, hogy mindenkibe belekötött akit a kolesz folyosóján meglátott. Ütött, vágott, hadakozott láható és láthatatlan támadóival.

Néhány diák áldozatul esett ennek az ámokfutásnak. Vérzõ orral, könnyes szemmel surrantak szanaszét, minél távolabb a tanár úrtól.

Én csak álltam. Talán a meglepetés tette, de nem tudtam, nem is akartam elszaladni.

- Te gyõztél! - mondtam

- Igen?

- Igen!

Lassan leengedte kezeit. Már nem támadott, inkább védelmet keresett. Nekidõlt a falnak, és lassan a földre csúszott. Szenvedett.

- Aludnod kellene. - mondtam. Tanításon kívül mindig tegeztem. Õ kérte egyszer.

- Nem tudok bemenni. Elhagytam a kulcsomat.

Viszonylag könnyen nyitottam ki lakásának ajtaját. Minden harmadik zár egyforma volt az épületben.

Betámogattam a szobába. Lezuhant az ágyra, de amikor indultam, megfogta a kezemet és visszahúzott.

- Milyen anya az ilyen? - nyögte. Csak álltam mellette, és arra gondoltam, hogy én még soha nem voltam ennyire kiszolgáltatott mint õ akkor ott.

- Hát miért nem bírta elviselni? - forgott az ágyon. Öklendezett. Leültem mellé, hogy a fejét tartsam, de eltolt magától.

- Veled még számolok. - mondta, majd hanyatt dõlt és egy pillanat alatt álomba zuhant.

Egy darabig néztem, betakartam egy pléddel, aztán én is aludni tértem.

Társaim kíváncsian vártak a hálóban. - Mi volt? Mi baja?

- Aludjunk!

Másnap az igazgató elé citáltak. Zolibácsi bevádolt, hogy képzett betörõ vagyok, aki kinyitotta az õ lakása ajtaját.

Ott állt Pipics (diribácsi) mellett. Szomorúan nézett a semmibe fölöttem.

Egy szót sem szólt a döntés ellen.

Kirúgtak a kollégiumból.

Csak álltam a kastély elõtt. Minden cuccom elfért egy kis kopott böröndben. Az esõ rákezdett.

Beültem az Alabárdosba, és kávét rendeltem

- Olyant kérek, mint amit Zolibácsi szokott!

- Csak mert esik. - mondta a pincér, és elém tette az italt. Egy deci tiszta rum volt.

Ahogy ott ülök, egyszer csak elsötétül a világ.

Zolibá áll az ajtóban.

Leült mellém. - Mit iszol? - kérdezte.

- Zolikávét- mondtam halkan. Nem néztem fel rá. Nem tudtam.

-?

- Igazságtalan...

- Jegyezd meg fiam, hogy nincs igazság!- vágott közbe. - Ha lenne, akkor az én fiam is élne...

Felállt, pénzt dobott az asztalra, és egy hétig senki nem látta.

Sokkal késõbb tudtuk meg, hogy orosz felesége amikor válás után fiukat nem neki ítélte a bíróság, sósavat itatott vele... sokat...

Tényleg nincs igazság! És én még méltatlankodni akartam!

Balga kölök voltam, aki azt hittem, ismerem a világ dolgait. Nagynak, és erõsnek éreztem magamat. Addig mindent csak egyféle szemüvegen át láttam

Addig..