Vénember

Na itt is utolért a végzetem. Méghozzá valamilyen szélhámos tolvaj banda képében. Amikor elõször történt, még nem álltam annyira a helyzet magaslatán, hogy utána tudjak járni. Tudomásul vettem, hogy elfogyott a keret az internet hozzáférésemrõl, és kész. Vettem újat. De ma már nem egyszerûen elfogyott, hanem amikor megérdeklõdtem, azt a választ kaptam, hogy ÉN elköltöttem az adatforgalmon felül egy szolgáltatásra ami tulajdonképpen számomra ismeretlen. Érdekes ördögi körbe kerültem, mert ez a szolgáltatás nem látható IP címrõl került megrendelésre, és ahányszor rákérdezek, annyiszor emelkedik a tartozásom összege. Ügyes! Határozottan. Meg is lopnak, és velem fizettetik meg, hogy ne lehessen lenyomozni õket. De azért nyugi! Mindenre van megoldás. És minden szernek ellenszere mint tudjuk. Élek vele. Annyi bizonyos, hogy nem az U.K.-ból indult a dolog. Ugyan honnan indulhatott? Szerintetek??? :-)

Ma láttam egy bábelõadást. Természetesen angol nyelven, félhomályban, sok kicsi gyermek, és néhány "sérült" felnõtt társaságában. Nagyon tetszett a bábok egyszerûsége, az anyagok természetessége, a két bábmozgató, és a narrátor (egyben muzsikus) harmonikus együttmûködése. Zengett a lyra, csengett a xilofon, pörgött a dob, és a furulyából is dermesztõen süvített a szél... Mivel nem profi elõadókról van szó, most az apró hibákkal ne foglakozzunk. De tetszett a mese tartalma is. Persze királyfi, meg hercegkisasszony voltak a fõszereplõk, meg egy kis növendék bika aki az elõadás alatt hirtelen kifejlõdött, és nagyra nõtt. Aztán (jótett helyébe jót várj alapon) mindenben kisegítette a királyfit. Pl. a hátára vette, és szállt vele a szelek szárnyán messze földre, majd egyszuszra kiivott egy nagy tavat, hogy a királyfi száraz lábbal átkelhessen rajta. (Bár megjegyzem, itt nem igazán értettem, hogy miért nem repült vele tovább. Biztos kifogyott az üzemanyag) Persze õk ketten az egész világot legyõzték, mert a barátság, s a szeretet mindent legyõz! És a királyfi élvezhette megérdemelt jutalmát: a hercegkisasszonyt, akibõl szinte azonnal királyné lett ezután. A bika meg kiment a királyi legelõre legelészni a csillagos éjszakába bele. Azóta is ha valakinek szüksége van egy baráti segítségre, csak felnéz az égre, és lám ott csillogvillog a BIKA, s onnan lészen eljövendõ segíteni eleve...

És ha most valaki iróniát vél felfedezni szavaimban, ki kell ábrándítsam. Nem irónia ez! Hanem önirónia! Mert bár lehetett az elõadás bármilyen ragyogó, én csak ennyit értettem meg belõle. Sajnos. A kétéves kikölkök meg nyugi, hogy mindent! :-)

Kedvenc reggeli Tv mûsorom. Emberek beülnek egy taxiba, és hirtelen egy Tv kvízmûsorban találják magukat. Nincs más dolguk, mint jókat válaszolni a "sofõr" minden kérdésére, és nem csak ingyen utaztak, de akár nagyon sok pénzt is kereshetnek. Adómentesen. Kp.-ban, mint az a címbõl is kiderül. Persze a játék során több segítségük is lehet. Pl. megállíthatják az elsõ arrajáró járókelõt aki segíthet nekik, vagy felhívhatnak valakit telefonon.

Ami különösen tetszik az a környezet. A kutya nem kíváncsi az adataikra. Elég a keresztnevük. Semmit nem kell aláírniuk, nem kell nyugtát adniuk az átvételrõl stb. A sikeres út végén átveszik a pénzt a játék-és taxivezetõtõl, és övék a mosoly.

Ennek a mûsornak egy USA-beli, és egy London utcáin játszódó változata fut nálunk. A fent leírtak mindkét helyre igazak. Az emberek jólöltözöttek, nyugodtak, és nem a pénz motiválja õket elsõsorban amint az kiderül sok esetben, hanem a játék izgalma. Mert amikor a játék végén bónusz lehetõséget kapnak amin ha belevágnak vagy megduplázzák, vagy elveszítik addig megszerzett pénzüket, bizony a többség tovább játszik. És nem túl szomorúak ha nem járnak sikerrel. Akkor is boldog mosollyal szállnak ki a kocsiból az út végén. Miért is ne? Hiszen játszottak egy jót. (és ingyen utaztak)

New Yorkban 15000 sárga taxi fut. Kicsi az esély a játékbakerülésre. Talán ezért is örül mindenki annyira amikor kiderül a turpisság indulás elõtt.

Tetszik a mûsor. Mindig más. Csak egyvalami azonos mindben. A jó hangulat. És az nem utolsó nekem sem így kora reggelenként.

Hosszú készülõdés után ma elindult a nagy útra Bendzsike. Nagyon várta már ezt az utazást. Kívánta. Mindent megadott volna érte.

És ma délelõtt végre a kilencvenes kilométerkõnél útrakelt. Hátrahagyott egy hosszú, viharokkal teljes életet, családot, emlékeket. Követte két gyermekét akik már hosszú évekkel ezelõtt elindultak. Az ittmaradó három megnyugvással vegyes szomorúsággal búcsúzik tõle. És én is, aki "csak" a veje voltam, akire hosszú évekig sajátjaként tekintett. Nehéz a szívem, mert ebbõl a távolságból nem tudok személyesen is ott lenni a családdal, hogy fájdalmukban osztozzam. Csak az vígasztal, hogy neki megnyugvás ez az út.

Isten Veled Bendzsike!

Eredetileg nem a szelet hámozta. Nem is hámozott. Õt hámozták. Szélhámosnak nevezték ugyanis azt a lovat akit a szélsõ hámba fogtak be a négyes-hatos-nyolcas fogatokban. És ott bagyobb teret kaptak a "kilengésekre", tehát sok baj volt velük mert úgy tettek mintha húznának, de legtöbbször csak a huncutságon járt az eszük. Az ilyen kilengések miatt akasztották a szélhámos jelzõt aztán azokra az alakokra akik úgy tesznek mintha, de igazából ... Ezek az igazi nagy csalók! Mert könnyedén el tudják hitetni a célszeméllyel amit akarnak. Tudományuk alapja a jó emberismeret, a nagy dumakészség, és az emberi hiszékenység. A hiszékenység teszi igazán sebezhetõvé az áldozatot. Elég csak azzal áltatni amit hallani akar, és máris a szélhámos "tenyerébõl eszik"! Vannak kisstílû szélhámosok akik csak egy-egy személyt csapnak be. (többnyire idõsödõ hölgyeket "hódítanak" meg) És vannak akik egész népet ( NEMZETET) vesznek hülyére hangzatos demagógiával... Nem is tudom ki a rosszabb. Mert az a nemzet elõbb-utóbb csak ráébred, hogy átverték, és rendet tesz (talán) de az a szerencsétlen nõ akit a nála húsz évvel fiatalabb férfi képével ámítottak el varázslatos, szerelmes szavak özönével, még tán bele is halhat a nagy átverésbe. Fõleg amikor rádöbben, hogy nem csak a lelkét érte kár, hanem nehezen megszerzett kis pénzecskéje is elpárolgott a hatalmas érzelmek oltárán.

És különösen fáj ez, ha olyan valakit hülyítenek akinek nem lehet segíteni, mert valóban csak a kívánatos gondolatok jutnak el a tudatáig. Pedig hány barátja próbálta már kinyitni a szemét! De az bizony zárva maradt a barátok figyelmeztetése elõtt éppúgy mint a tükör elõtt állva.

A szélhámos pedig röhög. A markába bele...

Nos megjártuk az ungot és a berket, hoztunk egy picike snooker asztalt minden golyójával, de dákót azt nem kaptunk hozzá. Most nézzük sóváran, és várjuk a postát, mert ugye mondanom sem kell, azonnal vettünk az Amazonnál dákókat és krétát. Valakitõl azt hallottam, hogy a türelem teszi férfivá a férfit. Még a végén igazi férfi leszek?

Drága barátnõm fakadt ki a napokban, hogy öregnek érzi magát, és ebbe nem akar belenyugodni. Vissza akarja kapni a fiatalság borzongató szépségét. Elgondolkoztam ezen. Megfoghatatlan fogalom az öregség. Nincs kézzel fogható mércéje. Nincs az a szám ami az öregséget, vagy akár csak annak kezdetét jelentené. Ismerek olyan embert aki a harmincas éveinek elején már olyan öreg volt, amilyen én sosem szeretnék lenni. És ismertem olyan nagy kort megért idõs embert aki az utolsó pillanatig minden ízében olyan fiatal volt, hogy szinte az irigység fogott el amikor huncut pillantással rácsodálkozott a világra. Mi is lehet az öregség biztos jele? Nehéz megmondani. Az biztos, hogy nem években mérhetõ, egyéni adottságoktól függõ dologról van szó. Talán a legbiztosabb mércéje, ha valaki elfelejt elõre tervezni az életében. Mert akinek tervei vannak, az sokáig él. És aki sokáig él az nem lehet még öreg. Nemigaz?

Egyszer olvastam valahol ezt a "bölcsességet":

"Aki emlékszik a gyermekkorára, az még nem öreg.

Aki már csak arra emlékszik, az meg már vén..."

Ma megint lesz biliárdasztalunk. Most indulok érte. Oda-vissza öt óra az út, de szerintem ennyit megér.

Valamikor a hazai vizekben is gyakran elõfordult a pisztráng. Szinte minden tisztavizû patakban lehetett találni sebes, vagy szivárványos pisztrángot. Míg elõbbi õshonosnak számít, utóbbit a tizenkilencedik század derekán telepítették be hazánkba. Sokáig ideális élõhelyet találtak maguknak, de mára már szinte csak tavi, telepített populációik maradtak fenn. Néhány patakban néha elõfordulnak szökevény példányok, de számuk nem jelentõs. Kicsit szomorú vagyok ha erre gondolok amikor itt a szomszéd patakban szinte minden "legyezésre" pisztráng akad a horgomra. Olyan természetes ez a halfaj errefelé, hogy amikor elmeséltem, hogy otthon horgásztam, nem is mertem elmondani, hogy ott már régen kiveszett a "hal" a vizekbõl, és már csak a szemét úszkál a helyén. Na sebaj! Most kiélvezem itt ezt a lehetõséget. Bár már nem jelent akkora örömöt mint az elsõ fogás. Nem sok ész kell ehhez, inkább csak felszerelés. Aztán vagy visszaengeded, vagy nem, de nem lehet mindig pisztrángot enni...

 Egy kis kutakodás után ez akadt a kezembe hirtelen Zolibácsra emlékezve:

 Persze ezek csak száraz adatok. Ami lényeges, az emlékeinkben megmarad míg élünk. S ha leírjuk, talán tovább is...