Ma láttam egy bábelõadást. Természetesen angol nyelven, félhomályban, sok kicsi gyermek, és néhány "sérült" felnõtt társaságában. Nagyon tetszett a bábok egyszerûsége, az anyagok természetessége, a két bábmozgató, és a narrátor (egyben muzsikus) harmonikus együttmûködése. Zengett a lyra, csengett a xilofon, pörgött a dob, és a furulyából is dermesztõen süvített a szél... Mivel nem profi elõadókról van szó, most az apró hibákkal ne foglakozzunk. De tetszett a mese tartalma is. Persze királyfi, meg hercegkisasszony voltak a fõszereplõk, meg egy kis növendék bika aki az elõadás alatt hirtelen kifejlõdött, és nagyra nõtt. Aztán (jótett helyébe jót várj alapon) mindenben kisegítette a királyfit. Pl. a hátára vette, és szállt vele a szelek szárnyán messze földre, majd egyszuszra kiivott egy nagy tavat, hogy a királyfi száraz lábbal átkelhessen rajta. (Bár megjegyzem, itt nem igazán értettem, hogy miért nem repült vele tovább. Biztos kifogyott az üzemanyag) Persze õk ketten az egész világot legyõzték, mert a barátság, s a szeretet mindent legyõz! És a királyfi élvezhette megérdemelt jutalmát: a hercegkisasszonyt, akibõl szinte azonnal királyné lett ezután. A bika meg kiment a királyi legelõre legelészni a csillagos éjszakába bele. Azóta is ha valakinek szüksége van egy baráti segítségre, csak felnéz az égre, és lám ott csillogvillog a BIKA, s onnan lészen eljövendõ segíteni eleve...
És ha most valaki iróniát vél felfedezni szavaimban, ki kell ábrándítsam. Nem irónia ez! Hanem önirónia! Mert bár lehetett az elõadás bármilyen ragyogó, én csak ennyit értettem meg belõle. Sajnos. A kétéves kikölkök meg nyugi, hogy mindent! :-)
