Valahogy nagyon furcsán van berendezve a világ. - gondolta Béla, és kikerült egy lámpaoszlopot ami a járda közepén terpeszkedett egykedvûen. De Bélát persze nem zavarta meg az elmélkedésben, hiszen õ naponta járt erre, és jól ismerte már a környék civilizációs csapdáit. A lámpaoszlop tehát csak nyújtózkodott tovább az ég felé, és tartotta a lámpát, hogy majd ha sötét lesz, és valaki felkapcsolja, akkor jobban bevilágítsa a környezetet, mert nem mindenki Béla, és ha nem ismeri a dolgokat... De erre nem is akart gondolni. Már ha gondolni akart egyáltalán valamire egy szürke villanyoszlop.
De Béla gondolkodott. Mindig törte a fejét valamin. Most éppen azon, hogy miért van az, hogy amikor megszületünk még mind egyforma eséllyel indulunk neki az útnak, azután meg... És itt rögtön el is akadt. Mégpedig elõször egy terjedelmes özvegyasszony kerekes csomagjában, aki a piacról igyekezett valahová éppen. Jó esetben haza, hogy ebédet fõzzön. Béla jól megnézte magának az asszonyságot. Fekete kendõje alatt próbált elbújni a világ szeme elõl, de ez nem sikerült neki egészen, hiszen Béla szeme is a világ része, és az bizony megakadt rajta. Úgy néztek egymásra mint két küzdfél csata elõtt. Asszonyság jól látta, hogy Béla nincs versenysúlyánál. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy bezzeg ha õ etetné... De hess rossz gondolat! Miért etetne õ egy ilyen ágrólszakadtat?!
Bélát nem terhelték ilyen magasröptû gondolatok. Õ csak bámult. Bámulta azt a hatalmas szemölcsöt, ami ott éktelenkedett az asszonyság orra mellett, és akkor villant elõ amikor ráemelte szigorú tekintetét. Nem tudta levenni a szemét arról a két hosszú fekete szõrszálról sem ami annak közepébõl meredezett.
- Bocsánat nagysád! - nyögte ki Béla zavarában, csak, hogy a csendet megtörje.
- Nem tud a szeme elé nézni? - méltatlankodott a "nagysád"
- Csak oda tudok. - felelte Béla, és ravaszkásan elmosolyodott. Bár ne tette volna! Ettõl a mosolytól minden jóérzésû özvegyasszony hanyatt-homlok menekült volna, mert Bélának valljuk be, számtanilag több volt a füle mint a foga... De úgy látszik ez az asszony sokat megélt, sokat tapasztalt, és látott már sok csodát, mert nem zavartatta magát ilyan kicsinységektõl. Csak felvonta az egyik szemöldökét, és visszamosolygott!
Hú! Ennek már a fele sem tréfa! - gondolta a mi Bélánk. Hisz kapott már õ sok mosolyt, de eddig ez volt a legrémisztõbb amit valaha felé eleresztettek. Mert ebben a mosolyban õszinteséget látott. Márpedig õ évek óta abba a hitben tengette napjait, hogy a világból kihalt az õszinteség. Igen, kihalt. Mégpedig a bizalommal, a szeretettel, és a jósággal együtt. Biztosan jött valami járvány ami elvitte mindezt, mert Béla régóta nem tapasztalta már azt a melegséget amit ettõl a mosolytól érzett ott legbelül ahol az emberek általában a szívüket hordják. Béla zavara hirtelen elhatalmasodott. Méghozzá annyira, hogy ellenállhatatlan kényszert érzett viszonozni valamivel ezt a mosolyt! Katasztrófa! Igen az, mert a szándékot tettek is követték. Béla szó nélkül kivette a bibircsókos asszonyság kezébõl a bevásárló kocsi-táska fogantyúját, és várakozón nézett annak tulajdonosára.
Asszonyság pillanatnyi zavarát ügyesen leplezve elindult hazafelé, és csak intett Bélának: -"Erre!"
Így történt, hogy azon a napon egymásra talált két érzõ szív.
A ház ahol "asszonyság" lakott, viszonylag közel állt a piachoz. Még éppen csak maguk mögött hagyták az emberi zsivajt, és máris ott álltak a kiskapu elõtt. Mind a hárman. Ketten ugyebár kívül, egy pedig, egy bizalmatlan házõrzõ a kapun belül. Farkasszemet, azaz kutyaszemet nézett az idegennel. Sehogy nem értette, hogy mit keres a gazdi mellett ez a furcsaszagú idegen. És miért tette rá a kezét a kiskerekesre? De amint kinyílt a kiskapu, és gazdi mögött óvatosan belépett az idegen, egy kis szaglálódás után minden bizalmatlansága szertefoszlott. Az orra ugyanis félreérthetetlenül "jóemberszagot" érzett. Pöcök (mert a kiskutya ezt a nevet kapta a "keresztségben" ) nem tudott betelni Bélával. Legszívesebben ugrált volna fel rá, hogy jobban kiélvezhesse az ismerkedés izgalmas illatait, de erre már nem volt szükség, hisz Béla ott guggolt elõtte s tenyerében Pöcök pofiját tartva halkan suttogott a fülébe mindenféle dolgot. Hogy mit azt Pöcök persze nem értette. De tudta (!) hogy csupa finomat, és jót, mert ezzel az illattal rosszat nem lehet suttogni.
- Na ez a jószág magát is hamar térdre kényszerítette! - mosolygott az asszonyság, s mint aki jól végezte dolgát megfordult, és bement a házba. Ketten követték a küszöbig. Ott aztán Pöcök rutinosan leült, míg Béla belépett.
- Takaros. - állapította meg magában. - Bár a kertre ráférne az "emberkéz".- S talán nem is csak a kertre...
Egy darabig álldogált a konyhaajtóban, de mivel "asszonyság" belefeledkezett az ebédfõzés bonyolult mûveletébe, hát kiment a kertbe "körülnézni". Aztán belevetette magát a kertbe. A nap egyre bõkezûbben ontotta áldását. Levette hát a zakóját, és egy szõlõkaróra akasztotta. Élvezte a kertet. Az utcáról nem látszott más mint egy szerény ház, és a kapu. De a kert a falak mögött valamikor egy igazi édenkert lehetett.
A nap magasan járt. Béla letelepedett egy zugban amit az imént szabadított meg a borostyántömegtõl. Leült a sarokba dobott néhai hederára, hátát a falnak támasztotta, és magasban cikázó fecskéket bámulta.
A kiskapu csukódására riadt fel.
- Elaludtam. - gondolta, és úgy ugrott fel, mint ha valami kötelességmulasztáson kapták volna.
Csend volt. Furcsa, olyan igazi vészjósló csend. Még a madarak is elhallgattak. Csak egy darázs döngicsélt egy érett szõlõfürt körül. És Pöcök! Ott ült a kapu elõtt, fejét magasra emelte és furcsán, csendesen nyüszített.
- Mi baj van kiskutya? - kérdezte Béla, és megsimogatta Pöcök fejét. De a kiskutya nem hagyta abba a nyüszítést. Csak éppen egy pillanatra nézett fel a férfire, majd ismét a kaput bámulva nyüszített tovább. Egész testében reszketett.
Mi ez a csend? Béla a konyha felé indult. Csak most tûnt fel neki, hogy nem hallotta az ismerõs edényzörgést, és általában semmiféle nesz nem szûrõdött ki. A konyhába lépve nem talált senkit. Asszonyságnak nyoma sem volt. Csak a tûzhelyen gõzölgött a húsleves. Illata betöltötte a helyiséget. Béla nagyot nyelt, de most nem volt ideje a nyalánkságnak. Tovább ment a házba, hogy megkeresse az asszonyt. De sehol nem találta. Eleinte arra gondolt, hogy biztosan ledõlt egy kicsit, és elaludt. Hiszen szemmel láthatóan nehezen mozgott, és most ez a nagy igyekezet amivel a mai "ünnepi" ebédnek nekilátott...
De sehol senki. Még a kamrába is benézett, de ott sem találta. Viszont a stelázsi elõtt a földön egy furcsa nedves foltra lett figyelmes. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse, és rémülten tapasztalta, hogy a folt vérfolt. Méghozzá friss vértõl származik. Épp hogy csak megalvadt. Ijedten hátrált ki a folyosóra. - Asszonyom! - kiátotta - Merre van?
De semmi válasz. Béla lázasan törte a fejét. Mi történhetett? Biztosan nincs nagyobb baj, mert azt neki hallani kellett volna ha valami szokatlan dolog történik. Talán csak megvágta magát egy törött befõttesüveggel... De sehol nem találta ennek nyomát. Talán... és rengeteg gondolat cikázott a fejében, amikor nyílt az ajtó, és egy erõteljes férfihang förmedt rá:
- Ki maga, és mit csinál itt? - kérdezte idegességtõl remegõ hangon.- És hol van Mária?
- Mária? - kérdezett volna vissza éppen Béla, amikor eszébe jutott, hogy valóban! Még a nevét sem tudta a bibircsókos asszonynak. Hiszen még be sem mutatkoztak egymásnak. Csak hagyták az eseményeket a maguk útján folyni...
- Nem tudom. - felelte- Én is éppen õt keresem.
- A kamrában?
- Ott is. Eltûnt. Én a kertet takarítottam éppen, amikor eltûnt. Mint ha a föld nyelte volna el. - De maga kicsoda?
A férfi egy igazolványt vett elõ, és felmutatta. - A rendõrségtõl jöttem. A szmszédok jelentették be, hogy Mária napok óta nem ad életjelet magáról. De itt most én kérdezek. Megértette?
- Meg. - felelte Béla, pedig nem értett semmit.
Egyáltalán semmit
Szakad a hó. Tél van megint. (Foto by: Pierre Spiegelberg) 
