A CONCERT. Palibácsi nagyon kedves, szimpatikus benyomást keltett a közönségben, akik teljesen megtöltötték a hatalmasnak éppen nem mondható nézõteret. És vártak. Várták Paul Mc Cartney-t. Volt a szimpadon egy kedves idõs muzsikus, aki jól, helyenként kifejezetten jól nyomta zongorán, jól kísérte magát a tizenkéthúros gitáron, basszusgitáron, és énekelt. Néha ismerõs dalokat, néha újakat. A hálás közönség persze nagy élvezettel ünnepelte az ismerõs akkordokat, és ezt a kedves muzsikust, aki a magánéletben is igazán elragadó személyiség. Csak a hangját hagyta el valahol az évtizedek viharában. Talán egy futó szellõbe ordította bele, esetleg egy múló kapcsolatba, de lehet, hogy csak úgy egyszerûen elfogyott. Helyenként még hasonlított...
De összességében azt kell mondanom, hogy ez az ember letett valamit az asztalra ami becsülendõ. Sõt! Élvezhetõ volt. Letette ezt ötvenegynéhány éven át, és teszi ma is. Nem foglalkozik a látszattal. Nem a régi önmagát akarja másolni, hanem a mostani, az új mondanivalóját közvetítik a dalok. És nekem nagyon tetszettek ezek az "új" P Mc C dalok. Eredeti. Ismét meg tudott újulni. Meg tudott lepni. A dobosból áradt a ritmus, a zenészekbõl a dallam, Palibácsiból a dal, az öröm, a boldogság...
Szerettem. Most is.
A napokban láttam vele egy beszélgetést az egyik csatornán. Reggeli mûsor volt. Nem nyavalygott, hogy õ nem kel korán. Álmosan, kissé dagadt szemekkel de bement a stúdióba. És szeretettel beszélgetett a mai menõk képviselõjével. Egyszerû volt, természetes. Semmi mesterkéltség. Olyan EMBERI. Az a fajta aki nem csak a saját humorát értékeli. Rendszeresen látok hasonló mûsorokban hírességeket. Többnyire világhírû színészeket. De ilyen természetességgel szinte alázattal már egy sem tudja elviselni a világhírt.
Mindig rajongója voltam. Most ismét megerõsítést kaptam abban, hogy az igazi nagyság valahol az egyszerûségben leledzik...
Hajrá "Palibácsi!" Csak így tov ább! Még nagyon sokáig, mindenki örömére.
