Errõl a szóról óhatatlanul mindig az a régi alföldi temetés jut eszembe, ahol egy helyi szervezet oszlopos tagját helyezték örök nyugalomra.

Azzal kezdõdött a furcsaságok sora, hogy a ravatalozóban két db. egyharmadáig égett temetkezési gyertyát gyújtottak meg, s a fáklya is többször kialudt.

- Rossz elõjel. - suttogta egy nénike, de elhallgatott, mert többen nagyon csúnyán néztek rá...

Aztán a menet a sírgödörhöz vonult, ahol kiderült hamar, hogy a sírt szûkre ásták az önkéntes sírásók, s amikor a koporsót eresztették volna bele, hát elakadt. Elõször csak a lapáttal próbálták igazítani a lyukat, de amikor másodszor sem ment simán a dolog, ketten ráugrottak a nevezetes ládára, s összekapaszkodva ütemesen ugráltak rajta, míg elég mélyre nem rugdosták, a gyászolók legnagyobb elképedésére.

Végül betemették, hosszan egyengették a halmot, majd ráhordták a kegyelet virágözönét, aminek a tetejére került a szervezet hatalmas koszorúja a következõ felirattal:

"Emléked szívünkben örökké él: AZ ÖKÉNTES TÛZOLTÓK"

Na ez volt az a nap, amikor Lajos barátom kijelentette, hogy ha õt Csabacsûdön akarják a földbe taposni majd amikor ennek eljön az amúgyis nagyon korai esedékessége, hát õ ki fog nyúlni a koporsóból minden végtagjával, és úgy kitámaszt, hogy az ökéntesek teljes serege sem tudja õt egy szinttel lejjebb helyezni a világi rangsorban!

Jóval késõbb, amikor eljött a "nagy" pillanat, az utolsó percig sandán lestem a koporsó négy sarkát, de semmi...

Hát persze! csaptam végül a homlokomra. Hiszen Kispesten vagyunk!