Amikor a nap kibukkan a horizont fölött, gyengéden végigpásztázza a világot, lassan felszárítja a harmatot ami éppen lecseppenni készült egy gomba kalapjáról a fûszálra, és sejtelmes hosszú árnyékot vet a tisztás szélén álló gyertyán koronája.
A madarak már túlvannak hajnali torokköszörülésükön, az erdõ éjszakai portyásai is hazafelé tartanak tele hassal, és izgalmas élményektõl gazdagon. A magasban hollók kurjantanak, ezzel is jelezve, hogy minden a megszokott mederben zajlik. Szó szerint zajlik. Az erdõ csendje lassan már elviselhetetlen hangzavarba csap. A levegõ áll. Egyhelyben, rezzenéstelenül.
És mire az útszélén gondosan megrakott kis tûz parazsán pirosra sül a szalonna, elõkerül a bicska, az újságpapírba csomagolt hatalmas szelet kenyér, és a hagyma is
Az erdei ember bütykös ujjával följebb tolja sapkáját a homlokán. Felnéz a magasba, mintha megerõsítést várna arra ami ezután következik. Majd tenyerébe köp, megmarkolja a láncfûrész fogantyúját, nagy levegõt vesz, és mintegy önmagát biztatva felsóhajt:
- No akkor!... - és felsír a fûrész.
Dél felé már egész takaros rakás emelkedik a gyökerüket, és lombjukat vesztett fákból.
Az erdei ember számbaveszi a termelés eredményét. Lassan billeg végig a farakás mellett. Botjával idõnként rácsap. Számol. És szemmel láthatóan elégedett.
- Na ez is megvolt! - sóhajt, és pakolni kezd.
Hol van már a hajnali ébredés! Hol van már a nyikorgó ízületek elsõ nyilallása! Hol a vén UAZ köhögése, az álmos zötykölõdés, a földút mindent ellepõ sûrû pora! Most a frissen vágott fa forgácsillata uralkodik a tájon, és az erdei ember szívén egyaránt.
Mire a púposan megrakott öreg járgány felér a tetõre, és egy éles kanyarral a kövesútra hajt, az erdõ már régen visszazökkent megszokott csendes valójába. Már csak emlék a fûrész sivítása. Emlék a fák nyögése, reccsenése. Mögötte összezárnak a bokrok, visszaegyenesednek a fûszálak, s a fûrészporban egy fiatal róka turkál. Talán bogarakkal játszik éppen.
Az erdõ felejteni igyekszik. Túlélésre játszik.
Õ is...
