Nézem a TV-ben a Rolling Stones koncertet. Készültem rá. Vártam. Nagyon szerettem õket. És akkor most itt a televízióban nagyon nagy felhajtás mellett nagyon jó zene helyett néhány nagyapó kinézetû vén csotrogány csinál valami zajt ami néhol egészen hasonlít a régi hangzáshoz. De egyébként nem. Szánalmasak így ennyi nagyszabású beharangozás után. Még talán a dobos bácsi ugyanolyan jó mint régen. De ott van még rajta kívül négy csúnya öreg angol. A sok kisegítõ ember a szinpadon meg csak arra kell, hogy kivegye a drága hangszert még idõben a meg-megtántorodó Mick Jagger kezébõl mielõtt összetörné. Cserébe adhatna neki mondjuk botot, mankót, vagy oxigénpalackot. Ez utóbbi ráférne a Keith Richard hasonmásra is, aki hírnevét meg nem hazudtolva szemmel láthatólag nem e világban lebegett éppen.

Megöregedtünk. Ez az egész korosztályra vonatkozik. Néha-néha még vannak felvillanásaink, de ez már nem ugyanaz. Persze nem is kell, hogy ugyanaz legyen. Miért nem lehet egészen más? Valami új, valami a mai korhoz, állapotunkhoz illõ? Miért kell a régi számokat nyomni újra mag újra, csak éppen hamisan, elcsukló hangon, botladozva? Miért nem vállaljuk mai magunkat?

Szerencsére a mûsor szerkesztõi tudják a dolgukat, és idõrõl idõre felhoznak a színpadra "vendég" muzsikusokat. Õk talán az este igazi házigazdái, nem a régiek. De a régiek hírneve hatalmas erõ. Megtöltötte a stadiont dugig. (Állítólag négy és fél perc alatt fogytak el a jegyek.) És ahogy a közeli képeket nézem, ennek a közönségnek igazán mindegy, hogy mit kap a pénzéért. Mulatni jöttek, és mulatnak is. Zenétõl, eggyüttesektõl függetlenül hatalmas elánnal. Õk az este igazi nyertesei. Jót mulatnak.

Ja? És hogy itt járt a Rolling Stones? Kit érdekel?! Attól még jó buli volt.