Álltam a Faluház lépcsõjén, és a frissen kinevezett "gazda" szemével terveztem a jövõt.

Csodálatos újjáépített kúriaépület volt a Faluház. Tényleg a falu háza volt. Igazából otthont teremteni volt hivatott kultúrának, (rendezvényeknek, könyvtárnak, fiataloknak stb.) s eszközeben és elszántságban minden adott volt, hogy be is tölthesse feladatát.

Ahogy ott álltam arra gondoltam, hogy el kellene kezdeni a parkosítást, de nincs kivel. Egyedül voltam mint a kisujjam.

Kaptunk egy kertészetbõl ajándékba díszfákat, díszcserjéket, kertész végzettségem szerint értenem is kellett hozzá egy kicsit, de hát egy ember az csak egy ember.

Gondoltam egy merészet, és fölállítottam az udvaron egy pingpongasztalt. Szépen elhelyeztem rajta két ütõt meg, egy labdát, mintha csak egy félbeszakadt meccs folytatására várna.

Fogtam a szerszámokat, s a már korábban elkészített tervek szerint nekikezdtem az elsõ fa ültetésének.

Lassan, komótosan dolgoztam. Minden percben megálltam egy kicsit, kifújtam magam, és szemem sarkából lestem, hogy az arrajárók hogyan reagálnak.

Egyszercsak megállt mellettem az úton egy fiatalember a kismotorjával. (egyik szemét kiszúrták régebben, ezért a Mono Béla nevet kapta a "keresztségben")

Mindenki ismerte õt a faluban. Egyike volt azoknak a "rosszéletû" fiataloknak, akik az iskolából kikerülve, munkájuk nem lévén, azzal múlatták az idõt, hogy éjszakai motortúráztatással, és hasonló válogatott cselekedetekkel dühítették egykori tanáraikat.

- Csak bosszút állunk! - mondták amikor rákérdeztem, hogy ebben mi a jó.

- Miért?

- Mindenért!

Szóval ott állt, illetve ült motorján a fiú, engem figyelt, s amikor észrevette, hogy látom, köszönés helyett (ahogy erre szokás) megkérdezte:

- Akkor ás?

- Ások. feleltem.

Tekintete lassan körbejárt, megakadt a pingpongasztalon, felhúzta a szemöldökét, és megkérdezte:

- És az az asztal ott?

- Az nem ás... - válaszoltam, és nem sok híja volt, hogy kibuggyanjon belõlem a nevetés, olyan buta kifejezés ült egy pillanatra a srác arcára.

- Akkor ás?

- Nem akkor, hanem most. - válaszoltam tovább kötekedve, hiszen tudtam ám én, hogy errefelé ez a tisztelet jele...

- Aztán minek? -kérdezte.

- Hát mert magától nem ugrik ki a föld a gödörbõl... - piszkáltam tovább az ifjoncot.

Fölnézett az égre, sóhajtott egy nagyot.

- Oszt mi célból?

- Ja? Ez már más. Hát fát ültetek. Annak kell a gödör.

Szó szót követett, s hamarosan kiderült, hogy aki segít ásni, az játszhat az asztalon...

Elõkerült mégegy lapát, és attól kezdve ketten ástunk. Késõbb hárman, négyen, s mire beesteledett, már igencsak elõrehaladtunk a faültetéssel.

Mondanom sem kell, nagyon jólesett nekik ezek után a játék. Villanyfényes sporteste lett a faültetésbõl.

 Amikor  hazafelé indultak,  persze fölmerült a kérdés, hogy  holnap lehet-e folytatni.

A gonosz kisördög sugallta, vagy nem is tudom miért, de hirtelen azt ajánlottam, hogy aki holnap engem megver pingpongban, az kap egy sört. Aki kikap, az elültet egy fát, vagy öt bokrot...

Még sokáig hallottam amint hazafelé távolodtak, hogy elõre isznak a medve bõrére.

Korai volt. Másnap estefelé már az összs fát elültették, mire az egyik kitalálta, hogy velem nem érdemes pingpongozni, hát inkább sakkozzunk!

Nem akarom hosszú lére ereszteni a dolgot, de három nap alatt befejezték az amúgy egyhetes munkát. Minden fa és cserje a helyére került, s attól kezdve fennen hirdették, hogy ide csak "rendes emberek" tehetik be a lábukat, és aki kárt mer tenni a Faluházban, annak velük gyûlik meg...

A minap arra jártam, és nagyon szép emlékek kerültek felszínre ahogy elnézegettem az azóta hatalmasra nõtt fákat. Igazi park lett. Csak a sövényt felejtették el azóta pótolni, de ennyi szépséghibája már csak lehet egy közösségi háznak...

Fölballagtam a lépcsõn. Egy kicsit elszomorodtam azon, hogy szemmel láthatóan már nem úgy üzemel a ház, mint ahogyan azt eredetileg tervezték.

Csend volt, a terasz porában sehol egy friss lábnyom.

De a fák!...