- Mnden kornak megvan a maga gyönyörûsége. - Mondta idõs barátom egyszer, s szeme huncutul csillogott.
Elgondolkoztam ezen.
Hiszen barátom olyan bölcs volt. Olyan tapasztalt és okos. Egész élete olyan példás volt.
Iskolák, háború, újrakezdések sora, munka, szorgalom, kitartás, s mindezt olyan könnyedén, hogy kivülállók csak azt látták, hogy végig élvezi életét.
Mindig, mindenhol, mindenben a nõk imádata vezérelte.
Még nyugdíjasan is visszajárt régi munkahelyére, hogy egykori kolléganõi ne maradjanak virág nélkül...
S tette mindezt úgy, hogy senkit nem bántott meg vele.
Párja eleinte "szenvedõ" alanya volt hatalmas érzelminek, késõbb egyre szaporodott ujjain az arany... Bûntudat gyûrûknek nevezete õket. És mosolygott mindig amikor újabbat kapott...
Példás volt szerelmük. Bölcs és elfogadó.
Minden kornak megvan a maga gyönyörûsége...
- Mondj néhányat! - Kértem.
Mire õ:
- Eleinte szétveti az embert a vágy. Késõbb a büszkeség, a birtoklás, a hatalom, a kalandok sora...
Aztán a bölcsesség, mellyel mindezt fel tudja dolgozni, s továbbadni ha lehet és van kinek...
S a megnyugvás, az öregség...
Állj! - mondtam. - Mondj csak egyet ami egy nyolcvanhárom éves férfinak gyönyörûsége lehet!
Szeme felcsillant, valami kaján vigyor jelent meg a szája sarkában. Lopva körülnézett, hogy titkát még ki hallja, s szinte suttogta nagy büszkén:
- Ma még nem vizeltem be fiam!
