2013-04-27
Igen, diákszerelem. Mert mi ha nem az, amikor egy kisdiák vakon belezúg egy másik kisdiákba?
Persze plátói volt, mert hát a korunk (lehettem vagy hét- nyolc éves) és neveltetésünk sem engedte kiteljesedni ezt a nemes érzést. Nem beszélve arról az aprónak nem nevezhetõ tényrõl, hogy egyoldalú volt az érzés. Mert Õ szép volt, jó volt, jól tanult, eszméletlenül jólnevelten tudott viselkedni... én meg... na hagyjuk! Mindenesetre bennem is megvolt minderre a szándék, de hát az kevés mint tudjuk, ha nem társul hozzá semmi nemesebb emberi tulajdonság. Egyet kivéve: Tudtam csellózni.
Tulajdonképpen osztálytársam volt. Duplán is. Mert az iskolában is, meg a zeneiskolában is. Mindketten a szárazfát nyúztuk, több-kevesebb sikerrel. Azt hiszem nem állok messze az igazságtól ha azt állítom, hogy én játszottam a hangszeren, Õ meg TANULTA! Ennek persze az lett a következménye, hogy én amint lehetett abba is hagytam a zenélés e nemes mûfaját, õ meg a rossznyelvek szerint komoly zenésszé nõtte ki magát. Kb ennyi amit róla tudok. Ezt is inkább csak a verebek csiripelték a fehérvári fákon, én meg csak úgy meghallottam.
Régen volt. Ott sétált elõttem az utcán, én cipeltem az iskolatáskáját, (Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy a lányoknak bejön az ilyesfajta gáláns cselekedet?!) és érte dobogott a szívem. Érte kapkodtam levegõért, pedig csak egy táska... Na mindegy! Az enyémet ezalatt Éva húgom cipelte, mert azt mondtam neki:
- Nem bánod meg, ha hazaviszed a táskámat!
Aztán otthon este megkérdezterm: - Megbántad Vicuska?
- Nem. . felelte.
- Na ugye megmondtam én?!
Hát ilyen egy tróger kölök voltam én akkoriban. Nem is értem, miért nem szeretett belém Terike! Pedig annyira akartam!
- A szülei valami sötét szekta tagjai- suttogta egyszer a folyosón Bubu, aki Bani nagy barátja volt, és õk kettem mindent tudtak errõl a nagy fene szerelem dologról.
- Aha! Tehát ezért nem szaban engem szeretnie! - gondoltam, és azonnal felmentést, és magyarázatot is találtam rá, hogy miért plátói a plátói! Pedig ha csak tükörbe néztem volna egyszer is! Azonnal rájöhettem volna, hogy más okok is közrejátszhattak ebben a dologban. És nem feltétlen az, hogy sokkal szebb vagyok Nála! :-)
Szóval ott sétált elõttem nap- mint nap, és én erõsödtem, férfiasodtam a táskája súlya alatt. Aztán (milyen ronda dolog a pletyka!) Bubu szavai után elkezdtem nyomozni utána. Rá is jöttem, hogy hová jár az a "titkos" szekta. Rendszeresen összejöttek, és zeneszó mellett gyakorolták a vallásukat...
Na nekem már a GYAKOROLNI szó hallatán is inamba szaladt (szakadt?) a bátorságom, mert hisz minden nap azt hallottam: - Gábor! Gyakorolni! - és én kénytelen-kelletlen elõvettem a gordonkát (ami ugye kisbõgõ, és cselló névre is hallgat) és úgy tettem, mint aki nagyon komolyan gyakorol. Közben nem értettem: Miért kell gyakorolni azt, amit már tudok? Hiszen a Tanár Úr már egyszer eljátszotta nekem, hogy mit vár. És én azt szépen meg is jegyeztem. Miért kell hát állandóan gyakorolni?
De Terike gyakorolt. És CSELLISTA lett!
Én meg itt ülök a laptopom elõtt, és Rá emlékezem.
És arra a fennséges diákszerelemre.
