08-11-10
Tanítóék nagyobbik fia Péter.
Nála igazibb fiúgyerek nem volt még a földön. Határozott, eleven, olyan igazi vezéregyéniség. És fantasztikus focitehetség!
Akár a kapuban, akár a pálya többi részén játszott, mindig, mindenhol kiválóan teljesítette feladatát. De nem ám úgy mint manapság a hivatásosak, hanem élvezetbõl! Ha õ védett, akkor pillanatok alatt átváltozott "Grosiccsá", öccse Laci volt "Göröcs", nekem a futottak még ktegóriában hol "Halápi", hol meg "Káposzta" jutott. Soha egyiket sem láttam játszani, de a névadásból arra következtettem, hogy egyik sem lehetett valami világsztár... De sebaj! A játék volt a lényeg!
Ha meccs volt, akkor ez mindig rengeteg nevetést, örömöt jelentett. Soha senki nem bántott azért, mert én nem voltam olyan jó mint õk. Ha valami hatalmas luftot rúgtam,. akkor Laci hanyattdõlt a fûben, és jobbra, balra gurulva rázta a nevetés. Szemeibõl csak úgy patakzott a nevetés könnye!
Peti csak állt, mint aki nem hisz a szemének, aztán elismerése jeléül akkorát csettintett nyelvével, mint egy puskalövés!
Na errõl a csettintésrõl annyit, hogy egész életemben irigy voltam erre. Amikor senki nem látott, rengeteget gyakoroltam, de soha meg sem tudtam közelíteni azt a frenetikus durranást, amit õ a szájával bármikor produkálni tudott.
Az tényleg nem csettintés volt, hanem inkább puskalövés!
Néha, ha jó kedve volt, akkor is "elsült a szája", amikor nem is akarta. Kicsit elgondolkodott, és õ maga is a durranásra ébredt... Ez különösen hatásos volt akkor, amikor zárt térben, mondjuk a konyhájukban, édesanyja háta mögött produkálta.
Na ezt nem kellett volna!
Olyan reflexmaflást ritkán láttam, mint amit ezért kapott! A zsírosdeszka (körbeszelet házikenyér vastagon megrakva hagymával, úgy kb. fél kiló) messzire szállt kezébõl, mert azzal sürgõs kapaszkodnivalója akadt. Még így is a földön ülve találta magát...
Aztán egy kis pihenés után mintegy nyugtázva a nevelõ célzatú megtorlást, mégegy akkorát szólt a szája, hogy a lámpa belengett tõle, s egy tyúk ijedt kántálásba kezdett odakint, hogy "Tojtam! Tojtam Itt a tojás ne bántsatok!"
De a mi Petink akkor már behúzott nyakkal szaladt (mint pilóta a helikopter mellett) az udvar közepén, nyomában édesanyja egy méretes söprûnyéllel, amit végülis csak nemes egyszerûséggel utána hajított amikor rájött, hogy nyurga fia csak cicázik vele...
Miután a kedélyek megnyugodtak, Peti máris újabb ötletének megvalósításán fáradozott.
- Gyere! Szedjünk tojást! - s azzal már indult is a fáskamra felé. Ahogy eltûnt az ajtó mögött, máris felharsant a tyúk méltatlankodó kiabálása, hogy "Naa! kot, kot Mááár megiiint!? kot, kot"
Barátom fülig érõ szájjal és vagy öt tojással megpakolva tért vissza zsákmányszerzõ körútjáról.
Átvágott az udvaron, sokat sejtetõen intett, hogy én is tartsak vele, nem bánom meg, majd a disznóól mellett leült egy felborított talicskára, s egyenként kirakta a tojásokat maga elé a földre.
- Kérsz? - kérdezte.
- Nyersen?
- Hát!
- Na jó! - mondtam és a kezemet nyújtottam.
- Nem úgy te bohó! - vigyorgott barátom. - Így - mutatta, és egy szöggel egy pici lyukat fúrt a tojás mindkét végébe, majd egyiket a szájába véve egyszerûen kiszívta belõle tartalmát.
- Na itt a szög. Te jössz!
Nagy ügyetlenül kilyukasztottam a tojást egyik végén, majd a másikon is, amikor egy rossz mozdulat, ... és ... és olyan büdöset még életemben nem éreztem! Akkor tudtam meg, mi az a záptojás...
Peti fetrengett a röhögéstõl! Kiderült, hogy már hetek óta készült erre a kis csínytevésre. Azóta dugdosta a záptojásokat, hátha megitatja valakivel.
Nem ellenem készült, neki mindegy volt, hogy testvére, vagy bármely felnõtt az áldozat.
Akkor láttam, hogy Laci ott áll vagy tíz méterre az ól mögött, és úgy vigyorog, hogy csoda, hogy a szeplõk le nem pattogtak az arcáról!
Persze én is velük nevettem. Na nem magamon, hanem azon a balga kölkön, akit így át lehet verni, hiszen életében nem sok falusi udvaron fordult meg addig, azt meg, hogy ott mi a szokás, végképp nem tudhatta!
Este Nagyi gyanakodva körülszimatolt amikor hazavitt az éhség végre, és szó nélkül föltette a vizeslábost a gázra. - Már megint fürödni...- gondoltam, de nem szóltam hangosan, mert mi tagadás azt az "illatot" én is szívesen elhagytam volna!
