A ház elõtt ül. A kispadon. Kilencvennél is több évének minden bölcsességével a világot szemléli. A világ egy cica képében tündököl elõtte. Odabújik a lábához, hátát felgörbíti, és hosszan dörgölõdzik.

A nénike megigazítja orrán az okulárét, majd bütykös, aszott kezébe fogja a kiscica pofiját. Másik kezével végigcirógatja a hátát.

- Te meg ki vagy? - kérdi. De tekintete nem a cicát pásztázza. Valahol nagy messzeségben a tájat kutatja.

- Hogy kerülsz ide? - faggatja kedvesen. - Menj szépen tovább! Itt nem sok mulatság várna rád. - motyogja alig hallhatóan.

De a kiscica mit sem törõdve az intelmekkel egy hirtelen elhatározástól vezérelve a nénike ölébe szökken. Meggyúrja a kopott kötõt, megfordul néhányszor, majd kényelmesen elhelyezkedik. Egy pillanat múlva már édesen alszik.

Nénike egy darabig még simogatja, majd egyik kezével puhán betakarja a kis jószágot, mintha csak a hideg fuvallattól védené.

De továbbra is a messzeséget fürkészi. Csak már nincs egyedül.

És ettõl valami kis mosoly féle jelenik meg a szeme sarkában.