Egy kenyérrel a hóna alatt ment hazafelé. Ahogy a lakásához közeledett, egyre több emberrel találkozott. Az "egyre több" lassan tömeggé szaporodott. Jobban magához szorította a kenyeret, összehúzta nyakán az inget, és befordult az utcába. Talán már csak pár lépés volt a kapuig amikor a lövések eldördültek. Egy pillanatra megállt a világ. Az ütést már nem is érezte. Csak a keze hanyatlott le, s õ maga utána. A kenyér hosszan gurult az utca kövein, mig a tulsó oldalon a járdaszegély meg nem állította. Ott még forgott kettõt, és mozdulatlanná merevedett. Mint ahogy a tömeg is. Csak néhány pillanat múlva fogták fel az emberek, hogy mi is történt. Kitört a pánik. Mindenki fejvesztve menekült a helyszínrõl. Már aki tehette. Mert újabb lövések dörrentek...
A kenyér soha nem érkezett meg. Barátom édesapja volt az elsõ áldozat. Nem tudom, hogyan lehet feldolgozni egy ilyen értelmetlen veszteséget. Neki talán sosem sikerült. Most, ennyi év után is rendszeresen felemlegeti. " Ha akkor a fater hazajött volna"... De õ nem csinál ebbõl politikát.
Az édesapja nem ért haza. Soha többé. Mint ahogy a kenyér sem úgy végezte be sorsát ahogyan azt neki szánták. A tömeg egyszerûen széttaposta. Mint minden tömeg tette volna amikor kitör a pánik...
