Érdekes dolog ahogyan az emberek a dolgaikat kezelik. Mindenki tudása, habitusa, és szándéka szerint. Vannak akik kizárólag a saját céljaikkal vannak elfoglalva, és vannak akik ezt össze tudják egyeztetni környezetük érdekeivel. Természetesen ez utóbbi a nehezebb, de hosszú távon a mindenki számára legjobb megoldás. Csak hát ugye erre nem mindenki képes. Talán mindenkinek szüksége volna rá, hogy életének egy bizonyos szakaszában kizárólag magára legyen utalva. Ez nagyban javítaná a közösségi affinitást. De mivel ez nem így mûködik, sokan egyszerûen képtelenek felfogni, hogy adni sokkal jobb mint kapni. Pedig ... Csak arra tudnak koncentrálni, hogy nekik meglegyen az amire vágynak. Hogy másoknak ezután mi jut az hidegen hagyja õket. Maximum arra képesek, hogy nagy nehézségek árán eljátsszák azt a szerepet amirõl úgy gondolják, hogy elvárják tõlük. És ennek nagy ára van! A meghasonlás. Mást kell mutatniuk mint a természetes énjük, és ez rengeteg energiát felemészt. Ráadásul nem is vezet eredményre. Esetleg csak rövid távon. Egyre-másra rá kell jönniük, hogy minden megmérettetésben kevésnek bizonyultak. És ez vezet a teljes meghasonláshoz. Pedig oly egyszerû lenne! Csak körül kellene nézni, és megtalálni a környezetben azokat akiknek segítségre van szükségük, és nem kihasználni , hanem segíteni õket. Mert hiszek benne, hogy a nyújtott segítség elõbb-utóbb visszahat. Hiszek benne, hogy az önzetlen (!) szeretet elõbb-utóbb visszasugárzik ránk. És nem lényeges, hogy onnan-e ahová mi sugároztuk. A küldött mosoly elõbb utóbb mindenfelõl ránk ragyog. És ez nagyon fontos dolog. A szeretet. A legnemesebb, leghatalmasabb erõ. Ha egy kicsit a dolgok mögé pillantuk azonnal rájöhetünk, hogy ez mozgat mindent. És mégis. Mégis sokan saját képzelt, vágyott nagyságuktól elvakulva úgy hiszik, hogy a szeretet csak egyirányú folyamat. Jár nekik, és ennyi.

Tévednek! És õszintén remélem, hogy erre idejekorán rájönnek...