Érdekes jellemváltozáson esik át az ember ha idegen nyelvi környezetbe csöppen nyelvtudás nélkül. Eleinte nagyon hülyének érzi magát. Késõbb rádöbben, hogy az is. Volt eddig. Én legalábbis egyre jobban élvezem, hogy hallgatok. Persze egyre többet értek a környezetem társalgásaiból. Jókat derülök magamban néha, amikor észreveszem, hogy nyugodtan mondanak dolgokat, mert azt hiszik, hogy nem értem. Pedig igen! Szólnék is, véleményem is volna, de megtanultam a nagy kényszerhallgatásban, hogy a legtöbb esetben nem érdemes szólni. Aztán néha a vigyoromból megsejtik, hogy valami dereng. Olyankor emelik a tekintetüket az égnek, hogy " - Mit is mondtam?" - de már késõ. A nyelvtanulás meg nehezen halad. Akitõl a legtöbb segítséget vártam attól kaptam a legkevesebbet. Neki így volt elõnyös úgy látszik. Más magyarázat nincs. Akitõl meg végleg nem vártam, az segített a legtöbbet. És van egy "hivatásos" nyelvtanárom is. Õ eddig szívességbõl heti egy alkalommal beszélgetett velem. Mától viszont ezek a "beszélgetések" sûrûbbek, és hosszabbak lesznek. Várhatóan eredményesebbek is. Persze már nem ingyen. És nekem kell utaznom Eniskillenbe ahol lakik. De megéri. Tudom. Annyira már ismerem. Aztán jönnek a még tanulságosabb hallgatások. Beszélni meg csak annyit amennyit feltétlenül szükséges. Pl. ma a dokinál is általában mindent meg tudtam magyarázni. Törve. Persze hogy törve! Hát hogyan ha nem törve? Örülök, hogy egyáltalán így is zökkenõmentesen folyt a vizsgálat. Volt velem egy tolmács, de csak két alkalommal kellett segítenie. Ha nem lett volna ott, kicsit lassabban ment volna a dolog. Persze nem csak tolmácsolt. Idõpontot kért a nevemben, autót szerzett, vitt, hozott, és általában nagyon kedves volt. Ilyenek az igaz barátok.

És van még egy oka a hallgatásomnak. Elment a hangom. Teljesen. De nyugi! Visszajön! (Tudom. Már a második doki mondta három hét alatt) :-)