Az utolsó nap olyan volt mint a mesében. Már két hete tartott a kánikula. Feleségemmel, és kislányommal a kígyósi Nagyrétre jártunk ki azzal az ürüggyel, hogy kamillát gyûjtünk. Igazából kihasználtuk, hogy még van pár napunk a "kisebbik" érkezéséig. Aznap is rekkenõ hõség volt. Délelõtt a dobozi hídnál fürödtünk a Kettõs Körösben. Igen fürödtünk. Mármit a kislányom, és én. De olyan meleg volt a víz, hogy szinte nem is hûsített. A környékbeli srácok nyüzsögtek körülöttünk. Magasról ugráltak a vízbe, s versenyeztek, hogy ki csap fel több vizet. Kati már nem fürdött velünk. Azt mondta, hogy nagyon jó lenne, de mégiscsak mára van kiírva szülni... És mosolygott hozzá. Úgy, ahogy csak õt láttam mosolyogni. Ebben a mosolyban minden benne volt. Benne a nyár, a család, a boldogság, és semmi jelét nem láttam arcán izgalomnak. - Minden rendben lesz. Tudom! - mondta amikor néha kérdõn néztem rá. Aztán szedelõdzködtünk, és továbbálltunk. Egy hatalmas mezõ közepén állítottam le a kocsit. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé kamillavirág. Mint egy tenger. Hullámzott. Kiraktam a kocsi tetejére a magammal hozott TV készüléket (nem voltunk függõk, csak nemrégen vettük a technika eme hordozható csodáját, és mesét néztek rajta a lányok. Én meg gyûjtöttem a virágot egyenletes kaszáló mozdulatokkal míg a nap le nem bukott a bakterház mögött. Pakolás, és irány eladni a zsákmányt. A bakter felesége volt a felvásárló. Régi ismerõsként fogadott bennünket. - Még nem jött meg a kicsibaba? - kérdezte. - Nem. Talán holnap. - felelte asszonykám, és homorított azzal a jellegzetes várandós homorítással, hogy a két keze közben a csípõjét támasztotta. Tele voltunk boldog izgalommal, tele voltunk várakozással.

Igen. Ez volt az utolsó nap amikor még nem kétgyermekes család voltunk. Mert másnap megérkezett a "kicsi". Úgy látom magam elõtt ezt az utolsó napot, mint ha tegnap lett volna. Érzem a Nap akkori melegét a bõrömön, érzem az illatokat, érzem a kislányom meleg, puha kicsi kezét ahogy izgatottan szorítja az ujjamat, és ma is boldog vagyok ettõl, pedig megvan annak már legalább ... éve! (Szóval Krisztus nem élt ennyit na!) Ma van az évfordulója éppen. Talán ezért vagyok ma egy kicsit szentimentálisabb. Talán ezért törõdtem többet (talán jobb híján) Beatle-vel a tehénnel akinek ellés után lebénult a két hátsó lába. Csak gugoltam vele szemben, és meséltem neki. Elmeséltem, hogy milyen fontos nekem ez a mai nap. És õ hallgatott. Nagy meleg szemeivel bámult rám, csendesen kérõdzött, idõnként böffent egyet, mint ha azt akarta volna mondani, hogy " Na ne má!" én meg csak nyomtam a bõrére az elektromos akupunkturás kütyüt. Hátha! Ezen a mai gyönyörû napon akár még segíthet is!