Valahogy mindig közelrõl érintett az emberek sokfélesége. Kicsi gyermekkorom óta kiváncsian figyeltem, hogy ki miért olyan amilyen, ki mit tesz, vagy nem tesz adott esetben. Akkor ez nekem fel sem tûnt, de mindig a "hátrányos" helyzetû embereknek szurkoltam. Akkoriban ha valaki rokkant volt, eszébe sem jutott, hogy ne dolgozzon. Rokkantságához mérten vállalt többet, vagy kevesebbet. A sok háborús "nyomorékot"az állam is segítette. Munkához jutni. Aki bírta, az kaphatott "trafikjogot". Amerre ment az ember a városokban, mindenfelé azt látta, hogy a háborús rokkantak kis árudákban ültek, és dohányárut, édességet, ajándéktárgyakat ársíthattak. Volt aki mozijogot kapott. De a vakok, és gyengénlátók például telefonközpontokban kaptak munkalehetõséget. Aki végképp munkaképtelen volt, arról is gondoskodtak. Ma ott tartunk, hogy rengeteg egészséges ember sem jut munkához hazánkban.
Jelenleg Észak-Írországban élek. A közelmúltban adódott lehetõségem egy alapítványnál önkéntes munkát vállalni. A dolgom tulajdonképpen csak annyi, hogy sérült, sokszor halmozottan sérült emberekkel élek együtt. És természetesen az õket gondozókkal. Akik szintén nagyrészt önkéntesek. Ez a "munka" közel áll hozzám. Már az elsõ napok után azon kaptam magam, hogy nem látom sérültnek lakótársaimat. Vagyis inkább, hogy az õket ápoló egészségesek, sokszor semmivel nem kevésbé sérültek mint õk. Aztán jókat mosolyogtam amikor jellemüket is megismertem, és hol egyik, hol másik barátom, rokonom jelleme köszönt vissza a tekintetükbõl, cselekedeteikbõl. Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy mindenki sérült. Nincs jogunk bárkit ezzel a "sérült" kifejezéssel megbélyegezni. Õk egyszerûen mások. Hátrányos helyzetûek. Önhibájukon kívül.
Mi itt egy család vagyunk. Ezen belül mindenki (!) vállal feladatokat a közösségért. Bõvebben nem akarom, és sosem fogom itt leírni ezt. Egyrészt mert vannak személyiségi jogok, másrészt, mert nincs értelme. Senki nem értheti meg ugyanis magyar ésszel ennek az alapítványnak a mûködését. Annyira mások a körülmények, annyira mások az emberek... Tudom, most néhányan felkapják a fejüket, hogy az emberek mindenhol csak emberek. Igen. És itt mégsem láttam senkit aki önös érdekeit elõbbre tartotta volna mint a közösségét. Hol képzelhetõ az el otthon, hogy valaki a nyaralása után a megmaradt üdülési pénzét fillérre visszategye a közösség kasszájába? Hogyan is képzelhetnénk azt el, hogy valaki azon felül, hogy együtt él ezekkel az emberekkel, intézi dolgaikat, vígasztal ha kell, segít, ha kell, huszonnégy órában készenlétben áll, hogy a többi "családtagnak" mindenben rendelkezésére álljon, azon felül még több, nem is kevés munkát véllaljon? Ki a pékségben, ki a farmon, ki az irodában stb. Itt mindenki a teljes valóját adja a közösségnek. Cserébe az ellátásért. És nem fizetésért!
És ha valaki úgy képzeli, hogy ez egyoldalú, az téved! Itt nem mi vagyunk a gondozottakért, hanem egymásért vagyunk. Semmivel nem kapunk kevesebbet tõlük, mint õk tõlünk. És nem keveset kapunk! Nekem a magam hatvan évével már az is adomány, hogy kellek valahol. Hogy nem érzem magam szükségtelennek. Mindegy mi a feladat! Az az enyém. Tagja vagyok egy közösségnek. Család. Nem vér szerinti, de lehet, hogy éppen ez adja az erejét. Mert ugyebár ami kötelezõ, az már nem is biztos, hogy kellemes. Hányszor hallottam otthon azt a buta mondást, hogy a "barátait maga választja az ember, a családja adott." És ezt nem büszkén mondják, hogy az egyébként nagyon jó család mellett még nagyon jó barátokat is szereztek. Szomorú. Meg kellene tanulnunk megbecsülni a saját kis közösségünket! Az erõ ugyanis a közösségben van. Most látom ezt percrõl percre. Ha egy közösség valóban közösség, akkor azon belül mindenen osztosznak. Örömökön, bánaton, munkán, felelõsségen stb. És így mindenki hasznosnak érezheti magát. És rögtön "elviselhetõ" lett az élet.
Mindezt csak azért írtam le, mert kikívánkozott belõlem. Én ugyanis azért írok, hogy minden indulatomat kiírhassam magamból. Igen. A rosszakat is. De mint most, a jókat is. Mert ha ezek bennem maradnak, szétfeszítenek. Az pedig senkinek sem kellemes mint tudjuk...
