Halkan nyílik az ajtó. Kicsit furcsállom, hogy tovább van nyitva, de amikor felnézek látom, hogy ketten érkeztek. Nem mondhatom, hogy léptek be, mert egyikük kerekesszékben ült. Odakint ítéletidõ. Szél, havazás, hideg. A járdákat sehol sem takarították még le. Minek? Hiszen úgyis esik...
A nõ vastagon bebugyolálva meleg holmikba. Meleg sapka, nagykabát, takaró, kesztyû, szóval gondosan, nehogy fázzon a székben ülve. A férfi (mosolygós, szimpatikus fiatalember) óriási türelemmel szabadítja meg a fölösleges ruhadaraboktól. Közben már-már rutinszerûen vigyáz, hogy a nõ keze ne akadjon be sehová, s a haját se nagyon kócolja össze. Figyelme mindenre kiterjed. Míg a nõ nem kerül "szalonképes" állapotba, szinte tudomást sem vesz a környezetrõl. Csak azután egyenesedik föl, s néz rám, még mindig a nõ kezét fogva.
- Kávézni szeretnénk. - mondja, s nézi, hová tudnak letelepedni kényelmesen. Ebben már én is segíthetek. Van olyan asztalunk, ahol kényelmesen elfér a "kocsi" is.
- Két eszpresszót kérünk. - mondja a férfi. - Én egy cukorral.
- És ön hölgyem? - kérdezem.
Nehezen szólal meg. Látom, hogy erõlködik, de aztán lemond a szóról, és két ujját emeli.
- Kettövel. - nyugtázom hangosan, s még látom a mosolyt arcán mielõtt a kávéfõzõ felé fordulok.
Halk zene szól a rádióból. A nõ felfigyel rá, és apró mozdulatokkal, lágyan követi az ütemet. Férfi mosolyog. Jól érzik magukat. Meg kell mondanom én is.
Valami mérhetetlen szeretet köti össze õket. Semmi túlzás, csak a természetes összetartozás. Minden mozdulatot egy apró simogatás zár le, s ugyanaz nyugtáz is egyben. Saját nyelvükön kommunikálnak, vélhetõen csak a kedvemért önti hangosan is szavakba mondanivalóját a férfi.
A gép zúg, sistereg, gõz száll a plafon felé, az elkészült kávé illata csak hozzátesz a pillanat meghittségéhez.
Késõbb beszédbe elegyedünk. S akkor elszorul a szívem. Akármennyire is sajnálom, mosdóval nem szolgálhatok. Az üzletben ugyan nem is kötelezõ, van is szolgálati hátul az udvarban amit szívesen a rendelkezésükre is bocsájtanék, de azok a fránya lépcsõk!
- Ott van a Délinél a szuper közvécé! Csapok a homlokomra, de kiábrándítanak mosolyogva, hogy bizony ott még több a lépcsõ, és semmi akadálymentesítés.
- Pedig Nyíregyháza még nagyon messze van. - jegyzi meg a férfi búcsúzóul.
Persze a búcsút még megelõzi egy körülményes beöltöztetés, felkészítés a hosszú útra, mindez ugyanazzal a hihetetlen türelemmel, mint amikor érkeztek.
Összeszorul a szívem ahogy utánuk nézek a sûrû hóesésben.
Kavarognak az érzéseim, kavarognak a gondolataim.
De ezeket inkább most megtartom magamnak.
