A férfi bágyadtan ült a zöld furgon volánja mögött. A délutáni csúcs dugójában vesztegelt már hosszú percek óta. Gondolatban talán már otthon járt, ahol ki tudja hány évtizede várja minden este asszonya meleg vacsorával. Este meccs is lesz...
A sort hófehér volt. Volt benne valami szûzies, ahogy átbillegett a furgon elõtt. Óvatosan tekergett az álló autók között, nehogy bepiszkolja valamelyik véletlenül. A sofõr tekintete elõbb felélénkült, hosszan követte a sortot, amit egyébként egy kifejezetten csinos, fiatalka leány viselt kacéran. Majd egyszerre csak lemondóan legyintett egyet a levegõbe, és látszólag unottan elfordult az ellenkezõ irányba. Ekkor találkozott a pillantásunk. Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyogjam magam a látványon. A pasi ettõl határozottan zavarba jött, mint egy kisfiú, akit rajtakapnak, hogy meglesi a tanítónéni melleit, amint az mélyen lehajolva magyaráz neki. Rákvörös arccal fordult el, de csapdába esett, mert ott megint a sortot látta, ha akarta ha nem, hiszen a lányka elakadt a forgatagban, és sehogy nem tudott tovább billegni formás lábain. Emberünk elõtt ekkor hirtelen megindult a forgalom. Õ egyesbe kapcsolt, vagy talán zavarában ezt elvétette, és harmadikba, mindenesetre lefulladt a kocsi. Lehajtott fejjel, vörös arccal indított idegesen újra, s amikor ez sikerült neki, néhányan megtapsolták a járdán. Zavarodottan rám nézett, és ekkor megtörtént a csoda!
Elnevette magát! Elõször csak egy kicsit, majd olyan hahotába tört ki, hogy az indulással még egy zöldet kellett várnia. Nevetve mutogatott a lány felé, s nekem jelezte két kezével gömböt formázva, hogy miben is állt a problémája...
Mire a Kolossy térrõl a Lajos utcára fordultunk egymás mellett párhuzamosan, már régi barátoknak számítottunk.
Azt hiszem.
Hát igen! Az a sort! Az valóban tudott valamit!
