A paplan alá bújt szégyenében. Hangtalan zokogás rázta vállát és úgy érezte, hogy ha most elõ kellene jönnie, talán bele is halna.
Nagymama, a drága, az ágya szélén ült és napi elszámolásával volt elfoglalva. Minden ete amikor a család már elcsendesedett, elõvette kopott kis erszényét és számolt. Minden aznapi kiadását számbavette, minden bevételét elkönyvelte és egyeztette a végeredményt az erszény tartalmával. Mint mindig, aznap is magában beszélt közben: "ez volt a tej, ez a kenyér, ez a hentes..."
A kisfiú egyszer csak arra lett figyelmes, hogy nagymama elhallgatott. Elhallgatott, sóhajtott, majd újra kezdte a számolást. Egyszer, kétszer, ...
-Ezt nem értem..-mondta. -Ilyen még sosem történt velem. Elvesztettem három-harmincat valahol. Hmm. Hogy történhetett?
Aztán szép csöndesen újra végigjárta aznapi útjait gondolatban. Minden állomásnál magvitatta önmagában, hogy: -Ott nem lehetett, mert nem volt visszajáró.
Vagy: -Á! a hentes velem ilyent nem tenne!..?!
A kisfiú egyre mélyebbre süllyedt. De nem eléggé. Mit nem adott volna, ha most megnyílik a föld és õt elnyeli örökre! Megmenekült volna a megszégyenüléstõl. Hát ért ennyit az az édesség? Még soha nem vett el semmit ami nem volt az övé. Csak most elõször. Az iskolában mindenkinek csomagoltak néha valami "bolti" igazi finomságot. Neki mindig "csak" a hazai jutott. A többiek sorra ették a szalámis és parizeres szendvicseiket. Õ meg "csak" az otthon lesütött májas zsírral kent házikenyeret majszolta. És amikor tegnap a Szekeres azt a kókusztekercset hozta... és nem kínált senkit... - A Viniczai melleti édességboltban vásárolta anyukám!- lelkendezett és ette, ette...
Aznap történt, hogy a kisfiú véletlenül megpillantotta Nagymama nyitott pénztárcáját az éjjeliszekrényen. Rengeteg aprópénz volt benne...
Csak három-harminc tíz deka.Gondolta. - Észre sem veszik... remélte amikor kipirosodva a bolthoz ért.
-Tíz dekát kérek szépen abból a kókusztekercsbõl!
És Nagymama számolt. És önmagát gyõzködte. Félhangosan, hogy a kisfiú is hallja... Néha odapislantott a mocorgó ágytakaróra, majd újrakezdte: - Pedig mennyi munka kell ennyi pénz megkereséséhez!...
A kisfiú, bár nagyon szerette az édességet, abból a kókuszosból nem tudott enni. Egy falat sem ment le a torkán. Hetek múlva, észrevétlen kotorta elõ rejtekérõl és dobta ki a kukába a penészcsomót, ami a néhai édesség volt egykor.
És többé nem szerette a kókuszost!
Meg a pénzt.
Még sokáig felnyögött elalvás elõtt amikor Nagymama elõvette az erszényét... De nem volt több hiány.
Ki tudja? Nagymama talán most is ott ül egy felhõ szélén és a napi könyvelését végzi... És lepillant néha a kisfiúra, aki azóta már bácsi régen. De nem felejti Nagymamát!
Soha!
