Bennem mindig megnõ a feszültség, ha a tavaszi, illetve az õszi szél fúj. Hátborzongató ahogy egyre erõsebben, mindet áthatolva zúg. A fák nyögnek belé. Letört ágak sodródnak, és egyébként is belekap mindenbe. Régebben ilyenkor ott a hegyen nyöszörgött a ház. Meg-megroppantak a gerendák, és minden eresztékében reszketett. Ma is bennem van az az érzés, hogy sosem lehetett tudni, reggelre lesz-e még tetõ a fejem fölött, vagy nem.

Ma is ilyen szél támadt ebéd után. A fák susognak, és ez a susogás szinte állandó. Esetleg néha egy kicsit erõsebb. Esõ illat árad a levegõben. Illetve esõ elétti óceán illat. Pedig vagy nyolcvan kilométerre vagyunk a partoktól. Hiába! A sziget, az sziget.

A farmon a traktorok tegnap késõ estig, ma délig dolgoztak. Vetették a gabonát. - Jön az esõ, ki kell használni minden percet! - mondta M amikor egy kis idõre beszaladt a mûhelybre. De ma délre végeztek. A magok a földben várják az esõt. Az pedig jön. Érzem az illatát. És ettõl kezdve ez már a "jótékony" esõ lesz. Megáztatja a földeket, duzzadnak a magok, és néhány nap múlva zöldbe öltözik a táj ismét. Ez az igazi tavasz.

Csak az az átkozott zúgás ne lenne! Az a szél...Az a feszkó...