Uncsi nem azért kapta ezt a nevet mert unalmas egyéniség. Sõt! Éppenhogy nem az! Csak azért nevezem így néha, mert õ az én EGYETLEN UNOKÁM!
És persze a világ leglegleg.... nõje!
A minap éppen reggeliztünk, amikor a kecskék kiszabadulván "elektronikus börtönükbõl" elözönlötték a teraszt (mind a négyen) és pillanatok alatt otthagyták névjegyüket drazsé formában. Mindenhol bogyó kupacok éktelenkedtek mintha egész éjjel csak erre gyûjtötték volna, és most egyszerre akarnák megbosszulni a "bezártságot" és a rossz idõt.
Uncsi kinézett az ablakon, pillantása egyszerre ölelte fel a távoli hegyeket, az Alföld ködpárában úszó távlatait, valamint a teraszon, a friss havon ejtett fekete sebeket, és a maga négy és fél éves tapasztalatával megjegyezte nagy szájhúzogatva, hogy:
- Fúúúúj!
- Miért fúj? És miért nem szív? - évõdtem vele, csak hogy gyakorolhassa anyanyelvét, mert igazából õ apanyelvén tökéletesen beszél, anyanyelvén meg kitûnõen... Rámnézett, s elnézõen mosolyogva megjegyezte:
- Jó Papi! Elõször szív, aztán fúj! - és olyan huncut mosoly jelent meg az arcán, hogy alig tudtam leplezni büszkeségemet. (Mert ilyen jó humorú unokája ugye nem akárkinek... Hiszen ez a gyerek nevetett a "viccemen"!)
De azért nem hagytam annyiban a dolgot. Ha már a bélsár a téma így reggeli közben, kihasználva az alkalmat elmagyaráztam neki, hogy a növényevõ állatoknak a kakija nem mindig büdös, míg a mindenevõké és a ragadozóké... Na ezt inkább hagyjuk! Szóval a kecskekakit már majdnem illatosnak neveztem amikor leintett egy tipikus olaszos gesztussal, majd lezárta a témát ekképpen:
- Ó Papi! Minden kaki büdös!
Majd elfordította a fejét, és nem foglalkozott velem tovább.
Na ezt megjegyzem!
Mert ugyebár a vak tyúk is találhat szemet...
