Orromig sem látok. Olyan sötét van, hogy meg kell állnom, míg a szemem egy kissé hozzászokik. Körülölel a csend. Az erdõ csendje. Ilyen hangos csendet elképzelni sem lehet. Millió apró(?) élõlény neszez körülöttem. Orrcimpám belemered a friss éjszaka-illatba. Teleszívom a tüdõmet, és tovább indulok. Lépéseim zaja szinte sértõ ebben a környezetben. Igyekszem minél csendesebben járni, de nem nagyon megy. Ehhez ide, az erdõbe kellett volna születnem. Hogy ezt valamivel ellensúlyozzam, idõnként megállok, és hallgatózom. Amerre járok, közvetlen környezetemben elhallgatnak a rovarok. Ilyenkor tisztán hallom a távolabbi zajokat. Halk ágreccsenés, az avarban turkáló kis rágcsálók jellegzetes nesze, a magasban egy repülõgép zúgása.
Ott fenn akik utaznak, nem is sejtik, hogy itt az erdõ milyen szép. Nem is sejthetik. Más dolguk van. Valahová utaznak valahonnan. Kényelmesen hátradõlnek ülésükben, ki alszik, ki olvas, ki vacsorázik éppen. A pilóták rábízzák gépüket a computerre, és kávéznak ...
Egy távoli fácán berregése ránt vissza a valóságba. Na! Ott valami, vagy valaki megzavarta a szunnyadó szárnyast. Visszafojtom lélegzetemet, úgy hallgatom az erdõt. De semmi! Szó szerint SEMMI! Hirtelen akkora a csend, hogy harapni lehet. Minden rovar, minden élõlény elhallgatott a fácán okozta ijedtség óta. Fülemben hallom, ahogy a vér surrog ütemesen. Halántékomon izzadtságcsepp gurul lassan lefelé, de nem törölöm le. Most nem lehet. Most hallanom kell valamit.
Aztán távolabbról ismét visszatérnek az ismerõs neszek. Csak körülöttem hallgat még minden. Valaki közeledik!
És tényleg. Hallom, ahogyan egy gally roppan, majd egy másik, egyre közelebb. Aztán már a lépés zaját is hallom. A ruha surranását. Egy fa mellé húzódom közvetlenül az ösvény mellett. Várok. Az ismeretlen egyre közelebb ér. Akkor hallom, hogy nincs egyedül. Valakihez beszél nagyon halkan. Válasz nincs. Csak az egyre közeledõ VALAKI a koromsötét erdõben. - Legalább a hold feljöhetne! - gondolom.- Bár mindegy, felhõs az ég.
Ekkor szellõ támad. Istenem! De jólesik ebben a forró nyári éjszakában. Leszárítja homlokom. Szinte élvezem az éjszakát. Büszke vagyok magamra, hogy milyen ügyesen és rutinosan olvadtam bele a homályba. Észrevétlenül.
- Aggyisten! - köszön rám egy reszelõs hang a hátam mögül. Nem kapok levegõt az ijedtségtõl. Ez váratlan volt!
- Magának is! - nyögöm megadóan, és várom a sorsomat. Senkit nem látok. Csak hallom, hogy az ismeretlen lába mellett egy kutya kuporodik le. Farkával az avart kotorja.
- Jó a friss levegõn Gábor? - kérdi a hang gazdája, majd közelebb lép. Hirtelen megüti orromat az ismerõs pipaillat. Megvan!!!
- Jobb ilyenkor itt szellõzni, mint az ágyamban forgolódni álmatlanul Miskabátyám! - mondom, s hallom, hogy halkan kuncog.
- Nocsak! Még lesz magából valami elébb-utóbb. - mondja s szinte látom napszítta arcán a kaján vigyort. - Bizisten nem vettem volna észre, ha a Kócos nem figyelmeztet! De hagytam, hadd vezessen. Messze megy?
- Hát, éppen fordultam volna már amikor rámijesztett. - válalaszolom, s ismét hallom a kuncogást. Közben már Kócost cirógatom a sötétben leguggolva. Nem látom. Éppen csak sejtem ahogy a farkát csóválja.
Együtt sétáltunk vissza a civilizációba. Nagyon beszédesen hallgattunk mindvégig. Csak búcsuzóul kapok még egy jótanácsot:
- Aztán máskor vigyázzék! A vadászoknak nincsen Kócosuk. Nekik puskájuk van.
Azzal hátra sem nézve a kalapja felé bök és lassan besétál a faluszéli lámpa fénykörébe.
- Minden jót Miskabátyám! - köszönök utána, mire ismét a kalapját emeli bütykös ujjával.
Akkor látom, hogy a vállán ott himbálózik a megtört duplacsövû...
Még sokáig bámulom a lámpa körül zsongó éjszakai bogarak táncát mire hazaindulok. A Bagolyszállónál lép mellém Sztrapacska.
- Hát elém jöttél kiskutyám? - fogom tenyerembe pofáját.
Hülye kérdés.
Nincs is rá felelet.
Tényleg van még mit tanulnom!
