Kismadár nagyon szorgos volt. reggeltõl estig állandóan a bogarakat hajszolta, magokat csippentett fel, etette, nevelte fiókáit, közben egy jobb életrõl álmodott, álmodozott. Egy meleg fészekrõl, ahol párjával együtt serénykedhetne... Ehelyett neki a valóságban csak a rengeteg munka, az önfeláldozó anyaság maradt. Párja réges-régen egy másik erdõben kapirgált, így neki kettõ helyett kellett robotolnia. Nem panaszkodott. Szerette a gyûjtögetést. Fiókáit büszkeségtõl dagadó beggyel nézegette. Elégedett volt. Aztán egyszer egy másik madárka szállt az ágra ami a fészkét rejtette. Ott tollászkodott, nézelõdött, kíváncsian figyelte a kis család életét. Kismadárban felcsillant a remény, hátha ... És még serényebben gyûjtögetett, nevelgetett mint eddig. Egész nap erejét felülmúlva hajtotta magát, miközben abban reménykedett, hogy este majd együtt térnek nyugovóra.
És eljött az este. Madárka ott várta az ágon. úgy helyezkedett, hogy kismadár kényelmesen elférjen mellette. És kismadár oda is telepedett boldogan.....
Majd tollászkodott kicsit, hirtelen hóna alá kapta a fejét, és jóízûen el is aludt azon nyomban.
Este lett akkor az erdõben. Sûrû sötét este.
Ha a sötétség el nem jött volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Fejeket a hónok alá, aludjatok jól, álmodjatok szebbeket! (az nem kerül semmibe)
